"Az ember szíve összeszorul, ha látja ezt a vihartól megsokszorozott sebességet s a légkört, ahol e tragikus és könnyű lelkek oly otthonosan lélegeznek. Az egész gyerekségekkel kezdődik: először olyan, mint egy játék." Ezek a sorok Jean Cocteau 1929-ben írt regényéről szólnak, melynek címe Vásott kölykök. A Szeress, ha mersz - ha úgy tetszik - ennek a kultuszkönyvnek a XXI. századi kivetülése. Ilyen szép szerelmes film már lassan tíz éve, hogy nem született. Ráadásul szenvedélyes, okos és igényes képi világgal megáldott alkotásról beszélünk. Beszéljünk róla!

Az egész olyan először, mint egy mai Rómeó és Júlia történet, ám a rendező nem elégszik meg azzal, hogy adaptálja Shakespeare-t. Sőt. Ha ma Rómeó és Júlia történetről kell beszélnünk, akkor a ráció és az emóció összecsapásáról szükséges néhány szót ejteni. Bár még élnek ma is ősi, ösztönös előítéletek, pusztító gyűlöletek, de egyre jobban periférikus problémákká válnak. A mai szerelmesek fő drámája az, hogy a kor (minden buta, jaj, de nagyon buta tévés szerelmes show-jával együtt) arra nevel, hogy gondolkodj racionálisan. A tanulás, a karrier, a siker, a szépség, a pénz, a csillogás, minden talmi és gyorsan mulandó dolog fontosabb, mint a másik ember, fontosabb, mint az érzelmek. A szépség és a gazdagság kultuszában nincsen helye az érzelmeknek.

Ettől szenved Sophie és Julien is, eleinte azért nem tudnak egymáséi lenni, mert tanulni kell, aztán azért, mert dolgozni kell, pedig mind a ketten csak menekülnek. Menekülnek egymás elől, menekülnek a szerelem elöl, menekülnek minden érzelem elöl, a gyengeség elöl, de leginkább önmaguk elöl menekülnek. Ha bevallanák érzelmüket, attól sérülékennyé válnának, ami a XXI. században már-már egyenlő az öngyilkossággal: itt az erős az úr.

Egy jó filmet mindig többféleképpen lehet értelmezni. Ennek a filmnek is van más olvasata. Ha úgy vesszük, akkor nyugodtan beszélhetünk önpusztító érzelmek tombolásáról. Arról a szenvedélyről, mely megmagyarázhatatlan, mely csak pillanatig tartó boldogságot enged meg magának és leginkább a másiknak, hogy utána a kínok kínja következzék. Ez a film egy ilyen szerelem története is lehet.

Milyen érdekes, hogy a szerelem mily sokféle tud lenni, akár egy kapcsolaton belül is, mennyire sokszor változik, mennyire sok megnyilvánulási formája létezik. Mennyire másképp szeretünk 18 évesen, tombolva, talán halálosan, aztán mennyire másként 28 évesen, szenvedélyesen, talán már-már bátran, magabiztosan, aztán 38 évesen, teli melegséggel, talán jön már a biztonság érzése is, de még 48 évesen is szeretünk, állítólag ekkor újra szenvedélyesen, újra bátran. És 58 évesen pedig a melegség, a biztonság lesz fontos megint, 68 évesen meg már nem beszélünk róla többet, már nem kellenek a szavak. Mégis mindezt a sokféle érzelmi megnyilvánulást egyetlen szóval fejezzük ki: szerelem.

A szerelem játék. A játék lényege, hogy az ember annyira bízik a másikban, hogy bármire képes, bármit képes megtenni azért, hogy a másikat boldoggá tegye. A szerelem bizalomjáték. A Szeress, ha mersz arról szól, hogy meg tudunk-e bízni a másikban, meg merünk-e bízni. Szeretjük-e önmagunkat annyira, hogy egy másik embert is tudjunk úgy szeretni, hogy közben meghagyjuk a szabadságát. Szabadság nélkül ugyanis nincs szerelem. Ezt sajnos kevesen tudják, ezért is megy tönkre oly sok párkapcsolat. Csak a szabad ember képes igazán szeretni. Csak a szabad ember képes arra, hogy önmagától és boldogan válassza az élet legerősebb kötelékét: a szerelmet.

Volt egyszer egy fiú és volt egyszer egy lány? A fiú el szerette volna felejteni rákbeteg anyja szenvedését, a lány pedig azt, hogy kiközösítette őt az iskola közössége. Menekülniük kellett hát, elmenekültek egy olyan világba, mely világot ők építettek maguknak, mely világ a bizalomra épül. És elkezdődött a játék?

Emberi játszmák ezek, önmagunkra ismerhetünk a szituációkban, tanulhatunk belőlük, de ne legyenek illúzióink, akárhogy is, de mindig le fogjuk játszani ezeket a mérkőzéseket. Mikor lent vagyunk, fent szeretnénk lenni, mikor viszont felülre kerülünk egy kapcsolatban, akkor azonnal arra vágyunk, hogy milyen jó is lenne egy kicsit lent lenni. Na de hagyjuk a szociálpszichológiát, és nézzük meg a film képi világát is gyorsan!

A film története borzongatóan gyönyörűséges és élvezetesen botrányos. Szerencsére a képi világról is hasonlóan beszélhetünk. Érezhető, hogy Jann Samuel korábban illusztrátorként, rajzfilmkészítőként dolgozott, hiszen látszik, hogy a film képi világát kitalálta a rendező. Oly kevés manapság az ilyen, becsüljük is meg nagyon. Külön képi világa van a gyerekkornak, kissé giccsesbe hajló, mint egy vidámpark, aztán a kamaszkor már sokkal visszafogottabb, kevésbé harsány színek, egyre kevesebb díszlet jellemzi, a felnőttkor díszletezése pedig kifejezetten puritán, bár finom ívű vonalak rajzai maradhatnak meg emlékezetünkben. De figyelemre méltó a sokszor légies kameramozgás is, mikor kizökken a pillanat, vagy érdemes megjegyezni, hogy szellemesek a filmbéli gyorsítások.

Vannak filmek, amik óhatatlanul kultuszfilmekké válnak az idők során, mert annyira új hangon szólalnak meg, vagy annyira újat, a fősodortól eltérőt mondanak, hogy arra nem lehet nem odafigyelni. A Szeress, ha mersz ilyen film.

Ha megnyitjuk lelkünket a történet előtt, ha merünk a dolgok mélyére ásni, ha nem titkolódzunk tovább és szembesítjük önmagunkat a film okos gondolatmeneteivel, ha egy kicsit még lazítunk, becsukjuk a szemünket, és nem rohanunk ki a film befejezése után a moziból, akkor lehet, hogy katartikus élményben lesz részünk: megértünk valamit a szerelem sűrű igazságából.

Akkor viszont már nincs menekvés. Nem maradhatunk tovább gyerekek.
Felnőttek lettünk.