Miért van az, hogy más nőknek nincs egy rongyuk, amit felvegyenek, én viszont soha nem tudom, hogy melyik könyvvel kezdjem az olvasást? Mindenesetre egy parádés mozdulattal egyszerre sodortam félre az éppen rám omlani készülő halomból mind a romantikus, mind a krimi- és egyáltalán: a könnyed szekciót. Így maradt fenn a rostán Oleg Pavlov könyve, a maga sok-sok díjával és Nagy Orosz Lelkével.
[img id=553409 instance=1 align=left img]Ugyanis az van neki: lelke. Olyan igaz, mélyen érző, azt a fajta világfájdalmat tükröző, amire nekünk nincs is megfelelő szavunk, ha meg körülírjuk, akkor természetesen mást értünk rajta. A valódi megértéshez orosznak kell születni. Egy azonban mindenki számára nyilvánvaló lehet: Pavlov prózája valami egészen súlyos, lassan áradó, tartalmas gyönyörűség.
Olvasó, ha szeretettel olvastad újra Dosztojevszkij munkáit, akkor jó helyen tapogatózol most is. A lassú tempó, a mély, valódi szenvedéssel átitatott sorstragédiák realista ábrázolása mind ismerősnek hat. Itt is saját elképzeléseik rabságában vergődnek a szereplők, azonban, ha ez még nem lenne elég, teszik ezt a létező szocializmus legsötétebb bugyrában, többek között a katonaságnál, azon belül is egy büntetőszázadnál.
A Trilógia három története közül a személyes kedvencem pont ez: a kazah sztyeppék végtelenségében, a fagyos-latyakos semmiben játszódó, meghasonlott nihil. Egészen finom húrokat penget a szerző a megtört vagy önként behódolt, de a sztálini diktatúra által már régen bedarált karakterek ábrázolásával. Ahol az abszurd, a szürreál: a hétköznap, ott a józan ész számít elfoghatatlannak.
Az ezredparancsnok, aki éjszakába nyúlóan égeti a lámpát az irodájában, nehogy azt higgyék róla, „nincs jelen” – hol is láttuk ezt már? Igen, magánál a nagy Sztálinnál. Ha ő így tesz, alantasai sem élhetnek másképpen, ha belepusztulnak, akkor sem. A jó katona, aki azért teljesített jól, hogy végre nyugdíjazzák, leszereljék, ám pont emiatt volt rá még szükség másutt is. Az a figura, aki – más kiutat nem látván – a latrinában rejtőzik el az elkerülhetetlen, azaz a sorsa elől. Erőszakkal kell kihalászni onnan, mert nem érti, hogy hiába rejtőzik el nyakig az ürülékben, az nem megoldás: akkor sem történik semmi, más menekülési útvonal pedig nincs. (Figyelem: kedvenc metafora jön!) A jó káder, aki „olyan, mint a szög”: kemény, hogy bárhová beverjék, majd kihúzzák és meghajlítsák, hogy újra kiegyenesítsék, ha szükség lesz rá, felsőbb utasítás szerint.
Ilyen az, amikor a cenzúra öncenzúrát szül, a jellem szépen, csöndben lebomlik, eltűnik minden máz, és lefeslik minden kapocs, ami a tisztesség utolsó írmagjához kötötte a jellemet. A forradalom felfalja gyermekeit, vagy így, vagy úgy. Lassan, de biztosan programozza át a fejeket, a szíveket, a szavakat, a jelentéseket. Ebben az értelemben talán lehetne Szolzsenyicin-téma parafrázisa is a kötet, ha a pusztulás árnyalt ábrázolását vesszük alapul. Jelen esetben a szellem pusztul hamarabb, de ez csak részletkérdés. Igazából úgysem ez számít.
Van valami feneketlen kútra hajazó mélység ebben a tragédiában, amin néha valóban csak nevetni lehet. Fájó tragikomédia annak az őrületnek a határán, amit egy kontinensnyi országban valaha jelennek, most pedig történelemnek hívnak. Nézem ezt a sokat megélt, koránál jó tizenötössel öregebbnek látszó arcot a borítón, az írót, aki papírra vetette ez a magával ragadó szöveget. Milyen érdekes, hogy nála (is) saját élmények vannak az alapötlet mögött! Ezek a realisták már csak ilyenek.
Fontos még, hogy szót ejtsek – mert érdemes –, Goretity József egészen kimagasló fordítói teljesítményéről. Méltó kezek nyomán formálódott ez a kiváló regény.
