A legjobbkor jött ez a film a Coen fivéreknek. A legutóbbi két dobásuk, a reménytelenül hullámzó, romantikus vígjáték (Kegyetlen bánásmód) és a látszatra Coen-filmnek tűnő, de önmagát csakhamar leleplező remake (Betörő az albérlőm) kissé elbizonytalanította az embert. A fivérek ugyanis eddig még sosem botlottak kétszer, ha becsúszott is egy hamisabb hang, a következő máris korrigált, újabb színt hozva a repertoárba. A Nem vénnek való vidék is inkább afféle korrektúra, az életpálya lendületes kiegyenesítése: telis-tele van Coen-ízekkel, csak a remekművekkel járó borzongás hiányzik belőle.
Pedig elméletileg ezzel a filmmel koronázták meg végleg a fivéreket Hollywoodban. Európában már rég számon tartották őket, amikor az Akadémia méltányolni kezdte az ízig-vérig független filmeseket. Jól példázza ezt, hogy a Fargo csupán a legjobb női alakítás és a legjobb forgatókönyvíró kategóriában arathatott sikert, míg ugyanaz a film Cannes-ban a legjobb rendezés pálmáját hozhatta el, akárcsak a Hollywoodi lidércnyomás. Most viszont zsebben van a két legfontosabb kategória (legjobb rendezés, legjobb film), a siker mégis kétértelmű. Először is, mert időközben az álomgyárban, ha nem is fősodorrá, de divatossá vált a szaggatott, komótosabb történetmesélés, a függetlenség kváziíze, és ezt a csapdát a Coen fivérek sem kerülhették el. Nagyobb nevekkel és kevesebb kockázattal dolgozhattak. Gördülékennyé vált az, ami korábban még nem szűnő kétely lehetett. A Nem vénnek való vidéken is ez érződik: a bejáratottság nyugalma, a siker előrevetülő árnyéka. A cselekmény öszszetett, a jelenetek szépen követik egymást, a ritmus már ez első kockáktól megvan. Mégis.
Cormac McCarthy regénye szinte önmagát adaptálja a vászonra, hiszen - ahogy azt a tengerentúlon már megszokhattuk - filmszerűen fogalmaz: képekkel ír, ha lehet ezt mondani. Ráadásul a történet épp elég erős ahhoz, hogy a színészek ki tudjanak tűnni, nem is mindig a főbb karakterek, hanem a már-már amatőr színészeknek tűnő, déli kisemberek: a benzinkutas, a portásnő, a mindenes. Egy-egy villanásra feltűnő, szűkszavú arc. De nagyon él Tommy Lee Jones seriffje, a bűn mai természetét már nem értő, ezért alibizésre játszó, ám mégis lelkiismeretes hivatalnoka. Persze, Jonesnak könnyű: valahogy ilyen az arca, minden egyes ránc és barázda valami nagyon megélt tapasztalatról beszél, és olyasféle bölcs keserűségről, amit órákig elnézne az ember. Az Oscar-díjas Javier Bardem pedig szárazon hozza a halál prófétáját és rutinos közmunkását. Ha Daniel Day-Lewis elementáris, akkor ő a centizés művésze. Mindig ott van, ahol kell, milliméterrel sem arrébb.
A Nem vénnek való vidék voltaképpen a Fargo párja. Utóbbi a távoli Észak, előbbi a poros Dél filmje. A vakító hómezők után a szintén embert tagadó, a reménytelenséget pórusaiban hordó, sivatagos határvidék kerül fókuszba. Ha csak a táj fényképezését nézzük, a történetbe való beemelését, akkor remekmű ez is. Ha a többit, akkor csak olyan, mint a jeles tanuló. Okosan stréber.
