A cyberpunk – azáltal, hogy a hangsúlyt nem igazán a technológiai újításokra helyezte, helyette a multicégek uralta világ társadalmi változásaira koncentrált –, minden korábbinál pesszimistább világképet hozott a sci-fi-be. Fókuszában nem a tudós, az űrhajós, a felfedező áll, hanem a társadalom legszegényebb és legnépesebb rétege, amelynek személyes befolyása nincs ugyan a világ menetére, de nagy tömegben nagyon is érvényesül.

Gibson tehát első regényével és több novellájával egy új stílus alapjait fektette le. Emellett később kiderült, hogy egyfajta látnoknak számított. Megjósolta a számítógépek elterjedését, az internetet, a hackerek világát, a multicéges életformát.

A Neuromancer trilógiát követő Híd-trilógiájában a média hatalmát és a celebkultuszt jelezte előre. Következő könyveiben a 9/11 utáni nemzetközi feszültségekre, a globalizáció problémáira irányította a figyelmet. Eközben apró lépésenként vált egyre kevésbé sci-fivé az, amit írt – és lett sokkal társadalomkritikusabb, mint eleinte.

Mindez az áttekintés azért szükséges, hogy el tudjuk helyezni A perifériát a folyamatban. Ugyanis Gibson visszatér valamelyest a cyberpunk és a sci-fi díszleteihez, de a mondanivalója és a realista hangvétele nagyon is hasonlatos az utóbbi munkáihoz. Hogy ez valóban jót tett-e neki, abban nem vagyok teljesen biztos.

A periféria fejezetenként váltakozva játszódik két idősíkon. Köztük hetven év az eltérés, s a két sík egy idő után összekapcsolódik. Első helyszínünk a 2020-as évek Amerikája, egy kisváros legszéle – de a címbeli periféria nem elsősorban erre utal. A technológia alig valamivel fejlettebb annál, mint amit ma ismerünk. A világon minden nyomtatható 3D printerrel, a katonaság drónokat és a drónhoz hasonlóan irányított embereket használ, a drogkereskedelem tetőzik, a nagy márkákat és közösségi oldalakat máshogyan hívják, de egyébként alig különbözik a jelenkortól.

A másik sík a 2090-es évek Londonja: a társadalmi berendezkedés alapja a kleptokrácia, senki sem csinál különösebb titkot a lopásból, és erénynek számít ebből meggazdagodni. Az emberiség nagy része már kipusztult a lassú apokalipszis – ahogy ők mondják, a főnyeremény – során, és csak a nagyon gazdagok, illetve a slapajaik vannak életben. Ők szinte mindent megtehetnek, és nem is nagyon találni olyat, amit nem tesznek meg. Az emberek könnyedén röpítik a tudatukat akár másik földrészen lévő testbe is (ezt a bérelhető húseszközt nevezik perifériának), és a telefon már be van építve a szájpadlásukba. Szórakozásból visszanéznek korábbi időcsonkokba, hogy aztán a helyi körülmények között úgy játsszanak az ottaniakkal, mintha mi tennénk most egy számítógépes stratégiai-építős-managerjátékban.

A bonyodalom is abból alakul ki, ahogy a kleptokrácia egyik politikai játszmájába véletlenül belekeveredik valaki a másik idősíkból, mint szemtanú. Ettől kezdve pedig nincs megállás, és a főhősnőnk, Flynne körül felgyorsulnak az események. Csak győzzük számon tartani, hogy most épp kinek hol tart a lepénzelése, kiben lehet bízni, és egyáltalán: ki mit csinál?

Nem véletlenül neveztem Flynne-t a főhősnek. Ő egyébként nyomdai munkás, de pénzért olykor virtuális testőrt játszik, és egy gyilkosságnak lesz a tanúja. A hetven évvel későbbi idősíknak is van egy hozzá hasonlóan központi karaktere, Netherton, a PR-os és hivatásos hazudozó. Messze nem olyan erős figura, mint Flynne, és nem csak azért, mert a jövőbeni gazdagok életvitele úgy elpuhította, mint egy osztrigát. Nekem végig úgy tűnt, hogy Gibsont is sokkal jobban érdekli, hogy mi lesz a lánnyal, mi lesz a világával, hogyan dolgozza fel a rengeteg változást, ami az ő idejében bekövetkezik. Netherton élete és világa sem mondható éppen biztonságosnak, de alapvetően sokkal több múlik azon, hogy a múltban mit tesznek, az ő világa aránylag fix.

Gondoljuk csak el: a 2090-esek beleszólnak a 2020-asok világába. A későbbiek világának ez csak egy játék a sok közül, a korábbiak számára drasztikus váltás. Maguk a világok, amiket Gibson felrajzol, egyébként nagyon színesek. Rengeteg ötletet vonultat fel, ideje sincs mindet kifejteni. Ezek egy részét a szereplők magyarázzák el egymásnak (mikor az idősíkok találkoznak), de jókora része homályban marad. Van azért ennek pozitív oldala: nagyon izgalmassá teszi a könyvet. Máskülönben meg Gibson olyan realitással ábrázol, amitől simán elhiszem neki, hogy ha nem is 2020-ra, de 2030-ra már ott fogunk tartani, ahol írja. Másrészről sajnos ez a realizmus sok néha, mert nehezen követhető – illetve olykor éppen a realizmus egyszerűsít le túlságosan.

A való életben ugyanis a dolgoknak ritkán van epikus, nagy volumenű megoldása, vagy világokat megmozgató drámai csúcspontja. A valóságban ezek a folyamatok, csakúgy, mint az említett főnyeremény, több évtizeden húzódnak át. Sok kisebb, ám fontos történésből állnak össze. Mármost, a könyv ezt a realitást megtartja, de így a vége hiányérzetet hagy maga után. Nagy erőkkel felépít egy konfliktust, behoz jó néhány hadseregnyi szereplőt, felvillant vagy húsz fontos társadalmi kérdést, amiről lenne mit beszélni – és némi erkölcsi dilemmát, hogy ne unatkozzunk –, majd a végén egy nagyon egyszerűen beszámol arról, ki mit mikor követett el, és gyakorlatilag öt perc alatt ezzel mindent el is intéz. Nincs nagy, epikus leszámolás, nincs hatalmas csavar. Még azon sincs idő gondolkodni, hogyan oldják meg a helyzetet, hiszen már meg is tették.

Kétségtelen, hogy így reálisabb, de sajnos sivárabb is. A lezárás után meg kapunk vagy két fejezetnyi „boldogan éltek, míg meg nem”-et, kinek hogyan alakultak a dolgai, minden fontos szereplő aránylag boldog, a világ lassabban haldoklik, halleluja, fanfár, függöny. Visszataps nincs. Ez viszont így az összecsapottság érzetét kelti.

Lehet, hogy túl kukacoskodó vagyok, hiszen ezek tekinthetők apróságnak is, mert igazán nagy baj nincs a könyvvel. Lendületes, jól kihasználja az egyszer itt, egyszer ott nézőpontot, a legtöbb szereplő szerethető és érdekes. Igaz, hogy az ellenfeleinkről gyakorlatilag semmit sem tudunk meg, a jófiúk így lenyomják a mérleg egyik oldalát. Egy kicsit túl sok sztorimassza került a könyv közepébe, és kicsit túl kevés a végére. Igazán kár az aránytalanságokért, mert egyébként Gibson disztópiája igazi ötletkavalkád, és nagyon intelligensen oldja meg az időutazás problémakörét is.

Ha olvasás közben meg tudunk állni egy kis gondolkodásra, további izgalmas kérdéseink születhetnek. Például arról, hogy valóban jó irányba tartunk-e, és tehetünk-e bármit a legjobb szándékkal anélkül, hogy az hetven évvel később csapjon vissza ránk – vagy az utódainkra.