Idézni máshonnan, utalni valamire - filmek esetében is - hálás feladat. Megcsillogtatja a tudást, hozzáértést feltételez, továbbgondolásra, átértelmezésre késztet. Persze, csak ha valaki jól használja ezt a kényes eszközt. Semmi sem tud annyira elrontani egy művet, mint a hibás elgondolás, a téves utalás vagy a belemagyarázás. Annál csak az a rosszabb, ha nincs is mögötte konkrét elképzelés, csak olyan, mintha. Paul McGuigan rendező nem használja rosszul ezt az eszközt, mert nem viszi túlzásba. Az pedig hasznos dolog.
Már csak azért is sarkalatos pont ez a filmművészetben, mert már nem nagyon van olyan, amit egyszer valaki, valamikor meg nem valósított, nem álmodott vászonra. Nincsenek nagy átütő meglepetések, kicsit minden film olyan mintha már láttuk volna ezt. Vagy a történet, vagy a beállítás vagy épp az adott színész olyan, mintha egyszer valamikor egy nagyon is hasonlót láttunk volna már. Paul McGuigan rendező is tisztában volt ezzel. Ezért azt az utat választotta, hogy használja, ami adott, csak egy kicsit kiszínezi azt, szigorúan ügyelve arra, hogy a vonalból ne menjen ki.
A történet meglehetősen szövevényes, elmondva pedig valódi merénylet lenne azokra nézve, akik még nem látták a filmet. Van benne nagy csavar, senki sem az, akinek látszik és a további szokásos és elmaradhatatlan elemek. Mégis valahogy jól működik a rendszer, csalódnánk, ha nem úgy lenne, ahogy várjuk, ha nem lenne a várva várt meglepetés. Ennek tudatában persze lehet nem meglepődni. A film akkor is jó.
Az a legnagyobb erénye, hogy nem akar több, mélyebb, esetleg túlontúl eredeti lenni, arra most nem vevő a közeg. A megszokott, jól járható úton vezet, a kiszámíthatóságban rejlő izgalmat használva bonyolítja a történetet. Még a színészek is azt hozzák, amit a néző tőlük elvárhat és ez nem kis teljesítmény. Valójában egyfajta határmezsgyén mozog a film, kötélen táncol jó és rossz között. A kísérletezés végig jelen van, olyan pillanatokban vicces, amikor inkább nem kellene - mert valljuk be Bruce Willis tényleg mókás kócos lobonccal - ez mégsem árt a végeredménynek, mert végül a kedvező irányba mozdul el a történet. A rendező pedig profi munkát tett le az asztalra. Csak egy kicsit, olyan mintha. Ez azonban cseppet sem baj.
