A kaotikus egység megbonthatatlansága

A film zsenialitás és őrület határán talál bájos humorra és megkapó melegségre.

Valljuk be, az életben legalább egyszer titkon mindenki eljátszadozott a rocksztárság gondolatával. A csillogással, rajongók millióinak imádatával, a gondtalannak tűnő élettel. Hiszen csak egy slágert kell írni, nem? Az nem lehet olyan nehéz. A színfalak mögött zajló sziszifuszi folyamatokat viszont legfeljebb dokumentumfilmekben tárják elénk, amelyek viszont már sosem jutnak el annyi emberhez, mint amennyinek megfordult a fejében a rocksztárság. Így marad a látszat, az excentrikus, csábító felszín. Az eddig három remek filmet (Adam & Paul, Garage, What Richard Did) maga mögött tudó Lenny Abrahamson Frankje azonban jóval többet nyújt egy zenészi karrierről álmodozó irodai munkás vágybeteljesítésénél. És jóval többet nyújt a felszín kapirgálásánál. A mindenkori, őrületükben is formabontó zenekarok természetrajzát, törékeny dinamikáját tárja elénk. Arról a mágikus szimbiózisról, emberfeletti transz-állapotról mesél, mikor a muzsika túllép az alkotókon és önálló entitásként életre kel.

Nem is oly rég az Only Lovers Left Alive, kedvenc őszhajú direktorunk legutóbbi opusa adott nekem lehetőséget a zenész-megközelítésre, a Frank Soronprfbs nevű fiktív bandája és a vakszerencséből közéjük pottyanó Jon története ismét ezüst tálcán kínálja ezt a lehetőséget. Jon lenne a zenészi karrierről álmodozó irodai munkás, aki wannabe dalszerzőként számötleteken töri a fejét, és Excel-táblázatok monoton töltögetése közben a nagy kiugrásról álmodik. Mikor baljós körülmények között tanúja lesz annak, hogy a városában turnézó Soronprfbs billentyűse finoman szólva is elveszti az eszét, kapva kap az alkalmon, és beugróként megkapja élete első komolyabb lehetőségét. És ekkor Jonnal együtt magunk mögött hagyjuk a normalitás talaját.

Abrahamson térdcsapkodó humorral vezeti be a nem hétköznapi banda tagjait: az agresszív-protektív billentyűst, az apatikus dobos csajt, a kisujj-eltartós francia gitáros ficsúrt, a szétcsúszott managert (Scott McNairy kitűnő), no és a címszereplő Franket. Bemutatkozó koncertjüket majd’ szétveti a féktelen, off-beat punkenergia. (Na, nem mintha punkzenét játszanának, ez inkább a noise, experimental vonalhoz áll közelebb). Nem lehet nem szerelembe esni ezzel a fésületlen bagázzsal és Frankkel, a vallásos áhítattal körülvett vezetőjükkel. Jon tágra nyílt szemű eszképizmusa és Twitter-narrációja lesz a kapaszkodónk, midőn elvonulnak az isten háta mögé legújabb albumukat rögzíteni. Abrahamson kijátssza az összes aduászt, amit egy ilyen trippel kapcsolatban ki lehet. Többnyire arra az évtizedes sztár-percepcióra, mítosz- és enigmaépítésre apellál, amivel a halandó beleképzeli magát Jim Morrisonok és Prince-ek helyzetébe. Semmi sem szokványos, minden a nagybetűs Művészet alá van rendelve. (A való élet is számtalan észveszejtő példával szolgál őrült produkciók terén: Brian Wilson Smile c. albuma cirka negyven évig készült, a Guns ’N Roses Chinese Democracy-jára tizenhét, a Portishead Thirdjére tíz évet kellett várni.)

Michael Fassbender Frankként egészen hihetetlenül mókás figura, jobb híján ugye az egész testével játszik, de itt mindenképpen meg kell említeni a Jon Ronson-Peter Straughan forgatókönyvíró párost is, akik remekbeszabott szavakat adnak a papírmasé maszk alatt rejtőző szájába. Féktelen, emberfeletti zseni, egyben érzékeny-törékeny emberi lény, akinek mint mannát, úgy isszák szavait a kollégák. Mindenben a művészetét keresi, legyen az fogkefe, faforgács vagy épp ajtónyikorgás. A fejében lévő fejében ott szól a tökéletes kompozíció. Csak ki kell hozni valahogy. Bárhogy. Minden áron. Abrahamson a Soronprfbs frontemberének kompromisszummentes eltökéltségével és a banda felett uralkodó alkotó őrülettel sötét szólamokat is megpendít, mely a Frank alapvetően abszurd, bohókás hangnemével feleselget. Úgy nevetünk (de nagyon), hogy tudjuk: az elmebaj határán mozgó, szuicid emberekből álló Soronprfbs fragilis egyensúlya bármikor felborulhat. És akármilyen meglepő, ebben az ártatlannak tűnő Jon lesz a ludas.

Mert Jon (a játékidő elteltével egyre jobb és komplexebb Domhall Gleeson) önző. Mikor lemállik róla a csodálkozás és a csodavárás máza, nem marad más, csak egy frusztrált, sértett, kisebbségi komplexusától senyvedő kisember, aki minden áron sztár akar lenni. Csak tehetsége nincs hozzá. Nem érti meg, hogy egyesek (a Soronprfbs) magasról szarnak erre és a Youtube-klikkelésekre. Hogy ők csak a zenéjüket akarják játszani. Sunyin sztárt csinál a bandából (éljen a web2!), hogy önös érdekeinek megfelelően élősködhessen Frank zsenialitásán. Egy dolgot azonban szem elől téveszt: az elsőre kaotikusnak tetsző harmóniát nem lehet megbontani. A Soronprfbs tagjai lehetnek elviselhetetlen csodabogarak, de együtt valami egészen csodásra képesek. Nem lehet tetszőlegesen kiszakítani valakit egy ilyen sajátos ökoszisztémából, mert az egész rendszer összeomlik. És a rendszer egy darabja egymaga nem tudja azt a bizonyos mágiát rekonstruálni. (Ennek a mágiának az „újra megtalálása” a film legvarázslatosabb jelenete, avagy “I Love You All” – hallgassátok meg lent!)

És ugyan a Frank utolsó 15-20 perce kissé meginog és lelassul (mert bizony vannak dolgok, amiket inkább nem kellett volna leleplezni), addigra annyi pozitív energiát kaptunk Franktől és szedett-vedett csapatától, amivel az egész nyarat ki lehet húzni. Abrahamson filmje egyszerre működik fura hangulatú, teljesen kattant vígjátékként, a zeneiparról, az indie zenekarokról (vagy úgy egyáltalán: a popszakmáról) írott szatíraként/paródiaként, sajátos road movie-ként és megkapó drámaként.

Arról nem is beszélve, hogy a Soronprfbs zenéjével meg is van a szezon egyik legrendhagyóbb soundtrackje. Még ha kissé fésületlen is.