A katarzis árnyéka

Szeretném valami pozitív gondolattal indítani ezt a kritikát, de nem nagyon sikerül. Talán csak annyit mondhatnék, hogy kényes és fontos témát választott Julie Gavras rendezőnő: mikor és mivel kezdődik az öregség? Talán akkor, amikor menthetetlenül úgy érezzük, hogy muszáj fogódzót szerelni a kád fölé? Vagy amikor utoljára kísért meg a vágy, hogy másként is lehetne? Csakhogy a témaválasztáson és a kérdésfelvetésen túl semmi mást nem kínál nekünk a Tétova félrelépők.

Adam (William Hurt) és Mary (Isabella Rossellini) talán már évszázadok óta él együtt, mindhárom gyermek kirepült már, a szenvedély takaréklángon izzik. Adam életműdíjat kap, ami némiképp burkolt nyugdíjazását is jelenti a szakma részéről, rá­adásul az egykor sikeres reptérépítész következő megbízása egy öregek otthonának a megtervezése lenne. Kettejük közül mégis inkább Mary érzi magát öregnek, ő próbálja eszerint átalakítani a házat és az életüket is, míg Adam még egy kicsit maradna a barikád innenső oldalán. A konfliktus a házasság meggyengülését hozza magával, tétován keresik a menekülő útvonalakat, hol egy úszómester, hol egy ifjú és lelkes kollegina szemé­lyében.

Talán ebből is látszik, hogy az alkotók nem egy térdcsapkodós, könny­kicsordulós komédiát kívántak összehozni. A műfaj kívánalmainak talán egyetlen vicces karakter, Mary anyja, a dédnagymama felelne meg, aki halálos betegsége ellenére a film legvitálisabb figurája. Cinikus, magának való és utálja az izgő-mozgó dédunokákat.

A Tétova félrelépők humora kesernyés, életszagú, visszafogott, de mondhatnám úgy is, hogy rettentően unalmas. Annyira ragaszkodhattak az életszerűséghez, a "szomszédunkban is megtörténhet" feelinghez, hogy sikerült minden izgalmat kilúgozni a filmből, olyannyira, hogy a végén teljesen érdektelenné válik az amúgy rettentően szirupos végkifejlet. A katarzis árnyéka sem vetül ránk.

William Hurt tisztességgel küzd a szerepével, ám végig jelentéktelen marad, bár csöndes empátival azért neki drukkolunk. Rossellini pedig inkább a ráncai jellemformáló erejére koncentrál és a színészi munka minimalizálására törekszik, néha el is hagyja, mint egy retikült. Pedig a film okosan visszafogott ritmusa mindent megengedne: komoly nevetgélést, és felszínes okoskodást, elgondolkodhatnánk az ötven felett jelentkező egzisztenciális gondokon (még kihasználni az életben rejlő lehetőségeket, vagy inkább csöndesen tartalékolni az erőnket), filozofálhatnánk és magunkat képzelhetnénk a bölcsen öregedők helyére. Ám ez a langyos, céltalan és súly nélküli alkotás csak fészkelődésre jó, arra, hogy tízpercenként lessük az enyhet adó óramutatót: mikor lesz már vége?

Ugyanakkor érezhető, hogy Julie Gavras mindent elkövetett, hogy elkerülje a kliséket. Nem köti el a cselekmény legerősebb szálát jelentő múzeumtervezgetést (Adam az öregotthon elkészítése helyett ebben látja a kiugrás és a "fiatalság" esélyét), nehogy az valamilyen álomgyári ízt kölcsönözzön a filmnek. Ebben igaza is van: mind a siker, mind a kudarc félrevinné ezt a csöndes, amortizációs hangulatot. Mert így legalább üzembiztosan vízízű marad minden: a nyűglődés, a tévutak, a visszanyert békesség. Nincs emlékezetes jelenete, beállítása a Tétova félrelépőknek, és nehéz leszűrni belőle bármit is. Ha csak azt nem, hogy a kád fölötti fogódzó már negyven felett is igazán remek ötlet lehet.