Ma este a harmadik évezred első hazai filmszemléjét Tarr Béla Werckmeister harmóniákcímű filmjének bemutatója nyitja meg. Ünnepi pillanat. Nem protokolláris értelemben, sőt abban a legkevésbé. Mert ez a Krasznahorkai László regénye alapján készült film - akárcsak Tarr előző filmjei, köztük a már kétségtelenül a mai nagyformátumú rendezőt mutató Kárhozat és kiváltképp a Sátántangó - nem éppen a protokolláris eseményeken pofavizitet tartó protokollközönség ízlése szerinti szenzáció. Szenzáció viszont a Tarr hosszú felvételekre épülő, mágikus erejű képi kifejezésmódjára érzékeny nézőnek, aki fenntartások nélkül követi a rendezőt a kétségbeesés megrendítő látomásainak kínzóan komor és költőien szép útján.
Lenyűgöző és félelmetes az a világ, amelybe a két és fél órás film vezet. Már az esetlen poézisében szívszorítóan gyönyörű kocsmai nyitójelenet sugallja, hogy itthon vagyunk: ez a kisváros, ahová cirkuszi mutatványként egy óriásbálna kitömött teteme érkezik, s a titokzatos Herceg felléptét hirdetik a plakátok, valahol ott bújhat meg a Sátántangó sivár helyszínének közvetlen szomszédságában. Mintha egyetlen hosszú éjszakába süppedtek volna az utcák az ablak nélküli falaikat mutató néma házakkal, Tarr fekete-fehér filmjén a nap nélküli napfelkelte csak szürkületet hoz, fény nélkül. Ami a Sátántangóban a vigasztalan eső, az itt a virradat nélküli félhomály. Medvigy Gábor operatőr hosszan kitartott képein egyszerre vadul valóságos és látomásszerűen irracionális ez a világ, amelynek történéseiből - még amelyre nincs is egyértelműen kimondható magyarázat - a nézőben magában épül fel fokozatosan valami megfoghatatlanul erős élménye eme emberi állapot elviselhetetlenségének.
A városka holdbéli utcáit járja, néma házaiba kopogtat be a film fiatal hőse, egy szelíd arcú, ártatlan lelkű fiú, Dosztojevszkij Miskin hercegének magyar kisöccse (Lars Rudol)). Az egyetlen lény, akinek az együgyű tisztaságában ott a ragyogás: a jóság és önzetlen segíteni akarás. Egyszerre szemtanú és áldozat, összekötő és kívülálló, az egyetlen, aki hisz az öreg zenetanár (Peter Fitz) ideális világában, a Werckmeister harmóniák valóságában. Ugyanakkor az egyetlen, aki megérzi a cirkuszi mutatványra összegyűlt rongyos horda némaságában az irtózatos fenyegetést, s lesz a "rendcsinálók" komisszárból és kápóból összegyúrt vezérének (Hanna Schygulla) kezében a kisszerű hatalomvágy kiszolgáltatott eszköze.
Tarr filmjében a fiú útját kísérjük végig a kocsmabéli éterien szép Nap-Föld-Hold mozgásjátéktól a tragikus végkifejletig. Az ő szemével látjuk a városkát és lakóit, az anarchiát és a gyilkosságokat. Az események mozgatórugóiból annyit értünk meg, amennyit ő, a csak hangját és árnyékát mutató Herceg rejtélye előttünk is titok marad, s az óriásbálna irtózatos teteme - akárcsak a fantasztikus szállítóeszköz megérkezése az éjszakába süppedt utcákon - nekünk is csoda és döbbenet. A logikusan szóba foglalható "megfejtés" nélkül mégis mélyen átéljük és érezzük ennek a komor és átláthatatlan világnak a szétziláltságát, artikulálatlan feszültségét. Amikor a fojtott indulat kirobban a némán várakozó férfihordából, az elszabadult agresszió végigsöpör a városon. Tarr apokaliptikus jelenetben mutatja a pusztítást, egy kórház szétverését, amelynek döbbenetesen szép pillanatában a felemelt botok célpontjaként váratlanul egy csontsovány öregember meztelen teste fordul felénk. Íme, az ember. A hangok és égitestek vágyott harmóniái helyett a megalázottság és kiszolgáltatottság valósága.
Hajtóvadászattal zárul a film. A fiú otthagyja a várost, ahol mindenkit meggyilkoltak, akihez köze volt. Egyenlőtlen a párharc, a magányos fiúalak fölött ott köröz a prédájára leső helikopter.
Megrázó, katartikus élmény a Werckmeister harmóniák. Az elmúlt hónapokban a szakmai közönség kivételes elragadtatása kísérte útját a nemzetközi filmfórumokon. Ma este a szemle nyílik a bemutatójával, holnaptól már a Puskin moziban látható.
