Cate Shortland második filmjének – amelyre majd tíz évet kellett várni – magyarországi ősbemutatójára a Titanic Filmfesztiválon került sor. A Lore annyira meggyőzte a Jirí Menzel vezette zsűrit, hogy a fesztivál nyolcezer eurós fődíját is elvitte. Nem érdemtelenül.

Shortland különösen vonzódik a felnőtté válás témájához, már első filmje, a Cigánykerék is illeszkedett a "coming of age" filmek hamisítatlan világába. A Lore azonban nem csupán egy fiatal lány felcseperedésének története, hanem annál jóval több: a náci Németország bukását követő átmenetet mutatja be a bűnökért felelősök szemszögéből. Éppen ezért mégsem tekinthető klasszikus háborús filmnek, és nem is kifejezetten a holokauszt tragédiájára reflektál; sokkal inkább azt a zűrzavaros, interregnális állapotot vázolja fel, amelyben Lore-nak szembesülnie kell addigi hitének és neveltetésének hazugságaival, illetve a demagóg, propagandisztikus és kétarcú világ semmisségével.

A Lore története egyszerű. Az istenített Führer meghal, a náci rezsim megbukik, az érdekszférák mentén felosztott Németországban mindenki menekül. Lore szülei is megpróbálnak vidéken elbújni, de ez a kísérletük hamar elbukik. A tizennégy éves Lore és a testvérei egyedül maradnak, immáron együtt kell nekivágniuk a festői tájnak, hogy gyalog, a sárban végigdagonyázva eljussanak Hamburgba a nagymamájukhoz. Lore-nak egyedül kell bírnia kistestvéreivel, de ami még rosszabb: egy alig pár hónapos kisfiúval is. Az úton azonban minden a feje tetejére áll, az anarchikus állapotok közt utazó gyermekek különös társra találnak egy zsidó fiú személyében…

A Lore egyébként Rachel Seiffert The Dark Room című regényének sajátos átdolgozása. Talán kevesen gondolnák, de a cselekmény megtörtént eseményeken alapul, az írónő saját édesanyja történetét jegyezte le és dolgozta regénnyé – igaz, a regény két másik történettel, új szemszögből is bemutatja a huszadik század eseményeit. Hogy Shortland mégis Lore útját emelte ki ezek közül, az teljesen érthető: a tizenéves lány ugyanis már rendelkezik azzal az érettséggel, hogy a náci doktrínát magába szippantva pontosan alkalmazkodjon a szülői elvárásokhoz, karaktere mögött azonban mégis ott rejlik egy nagy adag ambivalencia. Míg testvérei tényleg romlatlanok és gyengék, addig Lore-ban már elvetették az ideológia csíráját, jelleme erős, de hite még nem elég tudatos. Jócskán kétkedik, és pont ez az ellentmondás mozgatja, dinamizálja karakterét, a néző pedig folyamatosan szembesülni kényszerül Lore neveltetésével, illetőleg azzal, hogy a gyermeki naivsággal viselkedő testvéreihez képest Lore mennyire képtelen elfogadni és feldolgozni az őket megmentő zsidó fiú, Thomas segítségét, és a hozzá való egyre erősödő kötödését.

Thomas eleinte – úgy látjuk–csak önös érdekből csatlakozik a gyerekekhez, de aztán számtalan groteszkbe hajló jelenetet (a náci szülők gyermekeit éppen a sárga csillagos papírok mentik meg) követően kiderül, hogy Thomas több puszta útitársnál, a kicsik számára szinte apapótlék. Lore próbálja bizonygatni magának, hogy neki nincs szüksége segítségre, de ebből előbb-utóbb mélyebb érzések szövődnek.

A film nagyon ügyesen elkerüli a "jóvátevő" (redemptív és klisés) történetmesélést, nem akarja a szánkba rágni, hogy mit gondoljunk, és még kevésbé akar hamis sajnálatot, vagy éppen bűntudatot ébreszteni. Ez az objektív – Shortland szerint "árnyékszerű" – narratíva fogja át az egész történetet, és a legtöbbször nem a szereplők szavain keresztül ismerjük meg az érzéseiket. A film ugyanis igen szuggesztív eszközökkel láttatja velünk, hogy a szavak (legfőképp Lore szavai) mennyire hazudnak: Lore ha nem is szerelmet érez Thomas iránt, de valamilyen megfoghatatlan, erotikus, a szexualitás határait érintő vonzalom alakul ki köztük. A rendező mindezt csupán apró érintésekkel, gesztusokkal érezteti velünk. Talán épp ennek köszönhető, hogy a film jóval erősebben domborítja ki a testiséget (és az erőszakot), mint az alapjául szolgáló regény, mindezt úgy, hogy a rendezői intenció mégsem hajlik öncélúságba. Ez a sajátos élmény mélyíti el a felnőtté váláshoz vezető utat, s ehhez kapcsolódik a náci ideológia elutasítása is. A történet előrehaladtával Lore egyre nagyobb meghasonulásra kényszerül, amely együtt jár a szülői kép lerombolásával, s mire elérkezik az út végéhez, már visszafordíthatatlanul megundorodik korábbi életüktől.

A gyönyörű Saskia Rosendahl az amatőrök eszköztelenségével hozza Lore karakterét – hibátlanul. Nincsenek felesleges sallangok, monológok, zaklatott magyarázkodások, Rosendahl csak rángatja a testvéreit magával, és ugyanolyan gyarló, mint amilyen bármelyikünk volna. Sokszor talán maga sem teljesen érti, mit miért tesz, ebben a road movie-ban ugyanis semmi sem biztos a zöldellő réten kívül. Ez utóbbi egyébként éppen a másik elgondolkodtató üzenete a filmnek: az elképesztő nyomorúság mögött folyamatosan virágzik a természet, mintha tényleg semmi sem történt volna…

Végezetül érdemes pár szót ejteni a film képi világáról is. Adam Arkapaw operatőr szándékosan 16mm-es nyersanyaghoz nyúlt a film elkészítésekor, amely jellegénél fogva különösen "koszos" és szemcsés képet eredményezett. A formátumválasztás előnye, hogy igen kompakt kamerákkal lehetett dolgozni a forgatás során, a filmet ennek köszönhetően áthatja a dokumentarista stílus: gyors, kézikamerás mozgásokkal (szinte együtt rohanunk a szereplőkkel), szokatlan beállításokkal (olykor fejjel lefelé), dinamikus vágásokkal teszi intimmé a nézővel való viszonyát. A hideg színekben gazdag, szinte skicc-szerűen szemcsés kép a digitális korszaknak is fricskát mutatva tárja fel a film sajátos, realisztikus világát. Cate Shortland pedig párját ritkítóan gazdag és mély interpretációját adja az 1945-ös eseményeknek a kétosztatúságon túllépni akaró nézője számára. A Lore bravúros szerzői film, amely műfajában valódi ritkaság.