Argentinában egy hat rövidfilmből összeálló szkeccsfilmmel mutatják be a világnak, milyen az, amikor elfogy az ember türelme. Az Eszeveszett mesék Tarantino hagyományait követve lakossági brutalitással és kiváló, morbid humorral szórakoztat, eközben pedig csendben felvázolja az argentin társadalom tablóját. Az év egyik legjobb filmje.
Repülőgéppel utazik egy meghallgatásra a szépséges modell, Victoria (Nancy Dupláa), ahol megismerkedik Salgadóval (Dario Grandinetti), a zenekritikussal. Kiderül, hogy a manöken volt barátját épp a komolyzenei szakértő buktatta meg – csak véletlen lenne? Aztán belép az útszéli vendéglőbe az a maffiózó, aki a pincérnő (Julieta Zylberg) szüleit az öngyilkosságig sarokba szorította. A szakácsnő (Rita Cortese) veszi kézbe a dolgot. Egy másik alkalommal a menő öltönyös-audis üzletembert (Leonardo Sbaraglia) nem engedi megelőzni egy helyi farmer a Daciájával. A pillanatnyi bosszúságból végzetes harccá eszkalálódik. Eközben a fővárosban Simon Fischer (Ricardo Darin) önhibáján kívül rossz helyen parkol, autóját elvontatják, ezért elkésik a lánya szülinapjáról, felesége elhagyja. A mérnök bosszút esküszik. A külvárosban pedig cserbenhagyásos gázolás történik, a tettes apja (Oscar Martínez) egy korrupt ügyésszel és ügyvéddel próbálja megmenteni fiát. Romina (Érica Rivas) esküvőjén minden nagyon szuper egészen addig, amíg rá nem jön, a férj megcsalta az asszisztensével. A menyasszonynak nincs vesztenivalója.
„A kisfilmek történeteiben épp az a különleges, hogy hőseik a következményeket is vállalva megteszik azt a lépést, amit az ő esetükben mi nem merénk.”
Hétköznapi alaphelyzetek és átlagemberek adják az Eszeveszett mesék kiindulópontjait. A történetek játékideje kis kilengésektől eltekintve alig különbözik egymástól, akárcsak az általuk felölelt idő, ami jellemzően egy este vagy délután. Néha igazi kamaradarabot látunk, máskor több megszólaló is akad. A kapcsolódási pontokat nem ezek mentén lelhetjük fel, noha az világosan látszik, mindegyik kisfilm vagy szkeccs kimagasló minőségű: karakterei hitelesek és félelmetesen emberiek (ami például jellegzetes káromkodásaikban is megjelenik), az operatőr mindig nagyon jó helyre teszi a kameráját, a történetek pedig pörgősek, jó a vágás, a dramaturgia, a színészek.
A szálak nem kavarodnak egymással, mint a Ponyvaregényben vagy a Magnóliában, hanem egymást követik. A szkeccsfilmekre az jellemző, hogy a jobbak elfeledtetik velünk a gyengébbeket, itt azonban talán az első kivételével nincsenek hullámok a színvonalban. A néző – de legalább is én – végig remekül szórakozik, és csak utána gondolkozik el azon, vajon mi is volt a közös az általa látottakban. Először a látványosabb jelek jönnek, mint a fekete humor és az a kellemes morbiditás, ami a közönség nagyrészének még teljesen befogadható (pl. amikor a menyasszony megtáncoltatja azt a nőt, akivel a férje megcsalta, majd a tánc közben hozzávágja felszarvazóját egy óriási tükörhöz).
Az egyértelmű kapcsok megtalálása után jön az izgalmasabb része: minden szereplő dühös volt, és többnyire a rendszerre. Szinte minden szkeccsben megjelenik az Argentínát uraló korrupció, az, hogy a gazdagok, a hatalommal bírók, a mindenkori kormány számára mindent lehet, a kisember pedig mindig szenved eközben. A kérdést azonban nem egyszerűsítik le ilyen mértékben, az egyik szál például épp arról szól, hogy a korrupt ügyvéd a korrupt ügyészt is kijátssza, és ez már beteszi a kaput még az ehhez szokott üzletember számára is. A düh dühöt szül, a bosszú bosszúért kiált, az egész egy ördögi kör, ami letaszítja, földbe döngöli az országot. Elképzelhető, hogy a rendező, Damian Szifrón csak Argentínára akarta vonatkoztatni mondandóját, azonban sikerült olyan helyzeteket találnia, amelyekbe a világ többi részének kisembere is bele tudja képzelni magát – ki nem gondolt volna még arra, hogy keresztbe tegyen az autóját jogtalanul megbüntető parkolótársaságnak? A kisfilmek történetei pont azért különlegesek és igazán élvezhetők, mert hőseik a következményeket is vállalva megteszik azt a lépést, amit mi nem merünk, amiről mi csak ábrándozunk, hogy majd egyszer megtesszük.
Az Eszeveszetett mesék az idei év legnépszerűbb filmje lett Argentínában, a dél-amerikai ország ezt az alkotást nevezi a legjobb idegen nyelvű film Oscarjára, és az esélylatolgatók szerint ott is lesz a legjobb öt között. A szkeccsfilmet lényegében Cannes óta az év legjobbjai között emlegetik, ahol mi magunk is imádtuk. Bár a producere Pedro Almodóvar, csak nagyon apró részletekben érezhető a spanyol mester hatása, engem sokkal jobban emlékeztetett Tarantinóra vagy Robert Rodriguez munkáira. A főképp argentin sorozatokat készítő, pályájának korai szakaszában Damián Szifrón rendező és forgatókönyvíró számára mindegyik hasonlítás hatalmas eredmény.
