Török Ferenc Szezonja mai film egy identitását kereső, küszködő korosztályról és a jövőről.
Mitől jó egy film? Nehéz kérdés, hiszen összetett műfaj lévén minden szegmensének külön-külön és együtt is jól kell működnie. Megítélése természetesen függ a forgatókönyvtől, rendezéstől, operatőrtől, színészektől, és talán ami a legfontosabb, attól, hogy mennyire szól a korról, amiben készül. Legyen bár kosztümös film, bármilyen remake vagy sorozat, tükröznie kell a világot, melyben alkotói vászonra álmodták. Török Ferenc Szezonja ilyen, mai film egy identitását kereső, küszködő korosztályról, a jövőről.
Három srác. A helyi krimóban tengődnek Karcagon, egyetlen perspektíva a cukorgyár. Persze ez az, amit minden áron meg akarnak úszni, a vendéglátó nagyobb buli. Pultosi és kidobóemberi gyakorlattal hamar találnak munkát, Guli (Nagy Zsolt) autójával mindhárman nekivágnak a balatoni szezonnak. A lényeg: messze kerülni Karcagtól, elmenekülni a múlt és a jövő elől.
A film igazi ereje a hitelességében rejlik, Török 2001-ben már rátalált a témára, Alig című dokumentumfilmjét használja kiindulópontként, az aligai pártüdülő kiszolgáló-személyzete karaktereinek alapja. Dialógjai hitelesek, nyelvezete valódi, szinte dokumentalista hűséggel megmutat mindent, míg az operatőr (Garas Dániel) stabil snittjeivel remekül ellensúlyoz. Mellőzi a kézikamerát, klasszikus nagyjátékfilmes technikákkal operál. A figurák aprólékosan kidolgozottak, Guli személyiségváltozása szépen végigkövethető a filmben, még jobban kihangsúlyozva Virág (Nagy Ervin) és Nyéki (Kokics Péter) esetlenségét, változásra való képtelenségét. Az elvágyódás legszebb szimbólumaként pedig ott a csalogató, de végképp elérhetetlen, Balatonon ringó szexhajó.
Kemény munka és rákészültség jellemzi a filmet, igazi érett, komoly alkotás. A könnyedebb hangvételű Moszkva-tér sikere után a rendező újra bizonyított. Nem ígér könnyed szórakozást, csak egy filmet a korról, amiben élünk.