Minden fiatal filmes életében eljön a pillanat, amikor rádöbben, a jövő egyetlen útja számára, ha Tarr Bélává alakul. A filmszemlén e késztetésnek különböző módozatait figyelhetjük meg. Van, aki a hosszú snittekkel, aprólékosan komponált felvételekkel és az általános világfájdalommal a mester klónja lesz. Mások a maguk képére formálják azért az apafigura stílusjegyeit, és néha odáig merészkednek, hogy színesben forgatnak. Néhányan pedig hosszú, ősz hajat növesztenek, majd Tarr fotójával felkeresnek egy plasztikai sebészt.
Tarrbélás korszakába érkezett Fliegauf Benedek is. Az arcát ugyan nem szabatta át, viszont kilenc darab olyan szkeccsből álló filmet fogatott, amelyekben nincs történet, egyetlen szó sem hangzik el, a jeleneteken belül nincs vágás, a hangulat pedig nyomasztó. Fliegauf azonban bátor volt, és elhagyta a hosszú kameramozgásokat és a kötelező fekete-fehéret: filmjében a kamera végig mozdulatlan, a képek viszont színesek.
A fentiek ellenére a Tejút című film egyébként lehetne izgalmas, felkavaró, akciódús mozi. De nem az, mégpedig azért nem, mert a 10 perces részekben gyakorlatilag nem történik semmi.
Egy lány kijön a sátorból, hosszasan áll, leguggolva pisil, aztán a sátrat elfújja a szél, és az előbújó pasijával azt üldözik.
Egy csaj babakocsit tol a mólón, majd otthagyja. A babakocsi mellett elmegy egy horgász, egy másik kitolja azt a képből, a csaj később visszatolja.
Két triálos (olyan kerékpáros, aki extrém terepen ugrál a biciklijével) extrém terepen ugrál a biciklijével. Az egyik kicsit bénább, mint a másik. Egy markoló markolni kezd a távolban. Kigyullad egy madárfészek. A biciklisek elbicikliznek.
A film csúcspontja, amikor negyven perc után egy öregember a termálmedencében megdug egy öregasszonyt. Hiába tűnik azonban bizarrnak, a másfélperces akció sem elég erős ahhoz, hogy mind ólmosabb fáradtságunkat oldja, és feljebb ülhessünk a székben.
Én akkor aludtam el, amikor egy néni valami hinta megkerülésébe kezdett. Amikor tíz perc múlva felébredtem, azt láttam, hogy a hölgy a hinta túloldalán éppen leül a padra, és tudtam, nem maradtam le semmiről. Csakúgy, mint ismeretlen szomszédom, aki csak a következő jelenet közepén tért magához.
Mindezek, és a jelentős számban távozó néző láttán sem lehet azt mondani, hogy Fliegauf Benedek munkája rossz. A Fillenz Ádám és Pohárnok Gergely fotografálta felvételek ugyanis gyönyörűek, a jelenetek jól komponáltak, a képeket élvezet nézni.
A szkeccsek némelyikében meglepő módon finom humor is bujkál, és a történet nélküli jelenetek beindítják az éppen ébren lévők gondolatait.
Bárhogy is van azonban, egyértelmű, hogy a Tejút (egyébként miért éppen Tejút?!) nem a mozilátogatóknak, hanem a nemzetközi filmfesztiválok zsűrijeinek készült. Amit jelez, hogy Locarnóban már nyert egy Arany Tapírt.
Amennyiben ismerősei fennhangon ajnároznák Fliegaufot, ne szégyellje kimondani, hogy filmje mégiscsak blöff, amit jól mutat, hogy az egész nem lenne kevesebb akkor sem, ha a szkeccsek nem tíz, csak mondjuk négy percig tartanának, vagy ha éppen kihagynák a jelenetek felét. Sőt.
