Gyenge magyar címe, Szupercsapat, ellenére erősen indít az amerikai rendező új akció-vígjátékában. Egy tízes skálán tízes erejű becsapódásként éljük meg az első öt percet, azt gondolhatnánk, innen már nincs tovább, de a fennmaradó közel két óra erősen rácáfol kishitűségünkre.

Mit tett hozzá a rendező, ehhez a népszerű műfajhoz munkájában, amitől a régi filmklubokban szocializált néző is élvezte a Szupercsapat című új hollywoodi produkciót? Egyrészt Joe Carnahan rendező és csapata elővett egy a 80-as években futott Szupercsapat című televíziós sorozatot, amelynek régi sikere komoly tényként eshetett latba a mozis változatban való újraforgatásakor, másrészt az alaptörténet jól bírta az aktualizálást, és humorforrásként sem utolsó a négy fő karakterben rejlő különbözőség.

A történet ugyanis nem sokkolóan újszerű. Adva van egy négyfős alakulat, akiket a régi rangers harci emlékek-és tudat olyannyira összetart, hogy a leglehetetlenebb helyzetből is kivágják magukat, és sikerrel oldják meg a vállalt feladatot. A rendező viszont jól érzékelhetően eltávolodott a hasonló filmeket jellemző kliséktől több ponton is. Az egyik szembetűnő változás, hogy Amerika húsz évvel ezelőtt a szovjet birodalom, szeptember 11-e után leginkább az arab világ ellen küzdött, vagy éppen egy meteor képében közelgő ellenséggel vette fel a harcot az aktuális hős. Nos, ez a trend megváltozni látszik. Amerika legnagyobb ellensége Amerika. Persze itt is találkozunk néhány pszichopata mexikóival, és Irak földjén sem rózsaszirmokon járnak kéz a kézben az iraki és az amerikai katonák, de mintha a nagy áhítat, amellyel az amerikai önzetlenségről, a világ demokratikus átalakulásáról beszélnek, erősen megkopni látszana. Az illúzió itt is szertefoszlik. A hivatalos -és az alvilág ismerős kettőst alkot, amely először a 40-es évek "sötét filmjeinek" lett a jellemzője. A nagy politikai gépezet, amely erősen pénzéhes, mindent felfal; lojalitást, bajtársiasságot, becsületet. Amerika mindenhatóságától fordul el a film, és találja meg azt a mikro-közösséget, amelyben az előbbi értékek még érvényesek. Másrészt szintén a film noir-ból vete a mindenkori törvények alól magát kényszerűen felmentő hős típusát, a hivatalos rendszerrel szembeszegülő nyomozót, aki a maga szakállára kutakodik, jelen esetben dollármilliók illegális nyomtatására alkalmas lemezek után, és nem utolsó sorban azért, hogy bebizonyítsa maga és társai ártatlanságát. A törvényen kívüliség szabadság mítoszának szele ennél a filmnél is megcsap.

Ezzel aztán a történet is több ponton új irányt vesz, és rég nem érzett nézői élménnyel találkozunk, miszerint képesek vagyunk meglepődni bizonyos fordulatokon, holott persze tudhattuk volna, hogy a jó valójában rossz, a rossz pedig jó. De ezt az egyszerű dramaturgiai képletet is úgy meséli el a történet, hogy a szó nemes értelmében szórakozunk. A film a főhősöket illetően is kibillen a jól ismert statikusságból. A 121 perces játékidő alatt az addig émelyítően vigyorgó szépfiú (Bradley Cooper) mosolyt vált, és felnő önmagához, a fekete erőgép kolosszus (Quinton Jackson) Gandhi tanításaiban véli meglelni élete értelmét, és az autó akkumulátorokat intubáló őrült pilóta (Shalto Copley) olyan sokkoló... de nem lövöm le az összes poént. Egyedül Jessica Biel által megformált hadnagy figurája erőtlen, és nem kárpótol minket valóban szép sziluettje sem, mert alakítása pusztán egy durcás kis ránc a hibátlan homlokon. És nemigen értjük, hogyan képes két órán minden akcióról látványosan lekésni, de talán azért, hogy aztán egyszer érkezzen időben, de akkor nagyon. És ha már a poénnál tartunk, a film iróniája, néhol fekete humora telitalálat! Utóbbira tökéletes példa a film krematórium jelenete Liam Neesonnal. A rendező itt sem hagy egy pillanatnyi pihenőt sem a nézőnek, ugyanis végig beszélik a filmet, sorozatvetőként peregnek a beszólások. Néha azért érezni a "Na, fiúk, ide kell még valami!" izzadtságát a forgatókönyvírók részéről, de ez nem ront sokat a valóban ütős poénokon.

Az akció jelenetekre ez a maximális "tér" kihasználás még inkább érvényes. Az effekteket végig szuper közeliben élvezhetjük, és így a szituáció és hatás legalább olyan sokkoló, mint ha magunk is az események kellős közepében lennénk, és legalább annyira érthetetlen és kaotikus is. Az a minimum, hogy pillanatonként detonál bármely szilárd testtel bíró tárgy, de az ejtőernyős tankon (!) landoló szupercsapat látványa azonban még nem szokványos filmes élmény. Az alkotók viszont itt is eltávolodtak az eddig jól bevált sémától, ugyanis az akció jelenetekbe több helyen párhuzamos elbeszélést építettek be, amely szellemesen viszi a történetet előre, illetve hátra az időben, értelmezve a látottakat, és ráadásul meg is törve ezzel a pirotechnikai jelenetekből fakadó esetleges monotóniát.

Jóindulatú gyanúm szerint a rendező láthatott néhány korai Guy Ritchie filmet, de Joe Carnahan nem másolt, inkább itt-ott ihletetten csepegtetett filmjébe az angol rendező virtuozitásából.

Liam Neeson játssza az "apát", a nagy Öreget, ő az abszolút főhőse a sztorinak. Az amerikai filmek legendaképzését az ő játékában találjuk meg, ahogy kubai szivarja füstjén át ránk néz. Neeson a hosszú évek alatt több filmben és műfajban is bizonyította kiváló tehetségét, és itt sem tévedt idegen terepre, profiként hozza az akcióhősként is kissé intellektuális figurát. A film zárójelenetét látva pedig biztosak lehetünk egy hasonlóan jó folytatásban, ahol Liam Neeson és csapata újfent nem riad meg majd a soron következő bevetéstől.

8/10 pont