A Walt Disney megint biztosra akart menni, egy már bevált, sikert hozott produkciójához nyúlt vissza ismét, és elkészítette az 1959-ben készült Egy bozontos eb modern változatát. Azonban aki a műfaj rajongója, vagy épp gyermekes szülő, az inkább most ne olvasson tovább.
A Disneytől már megszokhattuk, hogy családi filmeket készít, legyen szó rajzfilmről, vagy egész estés mozifilmről. Az alapsztori rend szerint hasonló, az amúgy tökéletesen családi életben valamelyik szülő - rend szerint az apa - a gyenge láncszem. Nem figyel eléggé a családjára, az érdekek rabjává, nemtörődömmé és vakká válik. A család folyamatosan SOS jelzéseket küld, hogy csinálnia kéne már valamit, de ahhoz, hogy változtasson is mindezen, arra van szükség, hogy valami drasztikusan és visszafordíthatatlanul megváltozzon az életében. Egyedül ez képes őt visszaterelni a helyes útra. Utána pedig, mint a mesékben, minden egy csapásra megoldódik, és rendbe jön. Milyen kár, hogy az élet nem ilyen. És talán ez az, amin a filmek többsége végérvényesen kisiklik.
A mesés történetek sajátossága, hogy olyan világot épít maga köré, melyben bármi megtörténhet, kezdődhet egy messzi-messzi galaxisban vagy épp egy hangyabolyban, a lényeg, hogy a néző már az első pillanatban tudja hova is csöppent, és már nem lepődik meg azon, hogy az űrben különböző lények élnek, vagy hogy az állatok beszélnek. Ekkor már történhet akármi, a műfaj keretei megengedik, sőt el is várják. Persze ha mindez nem indokolt, akkor már bajok vannak. Brian Robbins filmjével ez a kisebbik gond.
A gyerekek szeretik a mesés történeteket, a barátságról vagy épp szeretetről szóló tanmeséket, de büntetlenül ezzel sem lehet visszaélni. A rendező ugyanis, bár jól nyúl a témához, a felvezetés érdekes, a történet kibontakoztatása már ügyetlen, a végkifejlet giccses és kínos. Pedig olyan jól indítja a történetet. A kutyává változás előjeleit Tim Allen élvezetesen és viccesen abszolválja, a macskakergetés jelenet elmegy, és a kutyaszokások eluralkodása remek. Azonban ettől a néhány jól megfogott pillanattól eltekintve a történet harmatgyenge. Nincsenek helyén a jelenetek, melyek mellesleg hosszúak is. Mindez akár egy kézlegyintéssel elintézhető is lenne, de a vég megbocsáthatatlan, Mr. Robbins számára nincs feloldozás.
Már csak azért sem, mert színészvezetése kritikán aluli. Danny Glover mintha ott se lenne, Robert Downey Jr. menthetetlenül ripacs, Kristin Davis csalódás és Tim Allen néhány pillanatától eltekintve unalmas. A kutya viszont helyes. Főleg ahogy fut. De ez egy (betanított) eb esetében nem érdem. Hogy vállalta a szerepet, az ő baja.
Persze tekinthetjük úgy, hogy csak egy cinikus kritikus szavai ezek, aki már nem tud felhőtlenül örülni a moziban. Belőle már elveszett az első rácsodálkozás öröme. Elvárásai pedig elérhetetlenül magasak, hisz mondhatjuk: ezekben a filmekben úgysem az a lényeg, milyen az operatőri munka, vagy hogy esetleg bugyuta a történet. Csak a szórakoztatás a lényeg, a közös kikapcsolódás és az együtt töltött idő. Bár némi ízlésformálás azért a gyerekeknek sem ártana. A legegyszerűbb, ha mindenki eldönti maga.
