A spanyol giccs királya tizenhat évesen érkezett Madridba, miután tele volt a hócipője a vallásos neveltetéssel és a Franco-diktatúra vidéki hangulatával, hogy megtalálja későbbi "szappanoperáinak" hőseit az épp szárba szökkenő fogyasztói társadalom madridi középosztályában. Miközben tizenkét évig hivatalnokoskodott a Telefónicánál, megvette Super 8-as kameráját, underground magazinoknak írt, tagja volt egy punk-rock-paródia zenekarnak, játszott a Los Gardialos nevű színjátszó csoportban. Most pedig egy unalmasnak nem mondható élet és filmkarrier után megcsinálta tizenharmadik, már nálunk is bemutatott édeskés nagyjátékfilmjét, amelyet a tavalyi cannes-i fesztiváltól a Golden Globe-ig már nyolc jelentősebb nemzetközi nagydíjjal értékeltek. Ziher vasz ziher, írásunkkal megvártuk az Oscart. Megjött az is.
Díja átvételekor Almodóvar meleg csókot nyomott az átadó Banderas pofijára, megköszönve neki is filmes karrierjét. Pedig komolyan nincs miért hálálkodnia.
Húsz év telt el első kommerciális alkotása, a Pepi, Lucy, Bom és a többi lányok premierje óta. Nálunk nem olyan régen vetítették a televízióban. Az a bizonyos szado-mazo, leszbikus, pisiszexes történet. Nem olyan vészes agyfolyás ahhoz képest, hogy a hetvennégyes első rövidfilmjének üzenete már az volt egy kurva által a pusztából, hogy rohadjanak meg a hippik és az egész szexuális forradalom meg az egyenlőség, ami tönkreteszi az üzletet. Mindenesetre első igazi játékfilmjének nagy szerencséje, hogy együtt született a demokratikus Spanyolországgal. Attól kezdve szabadon gyárthatta és mutathatta be sorra karakteres nőkről, cukros travesztikről és védett férfiakról szóló filmjeit, amelyek beolvastak a patriarchális csökevényeknek, és amelyekben egy párbeszéden belül akár nyolcszor is elhangozhatott az a szó, hogy szopás.
Hasonlították már progresszív amerikai szappanopera-gyártókhoz, mert úgy tud mellékszálazni érzelmeket, hogy azok simán kitennének még egy hatvanrészes brazilt; meg rokonították már Fassbinderrel, mert a durván realista világban a boldogtalanságot egyedül a dolgok mély megélésével tudja elviselhetővé tenni. Leginkább mégis egy extravagáns mestercukrászra emlékeztet. Minden habos tortába belesüti a lelkét, mielőtt az emberrel megeteti. Kanonizált már nekünk bikaviadort, ikonizált tűsarkú cipőben járó férfiakat, és lapozott a nők virágnyelvének lexikonában.
A Mindent anyámról című film kétségkívül Almodóvár főzőiskolájának egyik legjobban sikerült receptje. Erős, független, egyedülálló és szenvedő nők kórtörténete, akik mellesleg mesterien élik meg a magányosságot, a számukra egyetlen elfogadható választást. Mint melodráma állandó könnyezésre késztet, mint komédia folyamatos nevetésre. Ebből aztán amolyan a közönség taknya-nyála egybefolyik mozinézés kerekedik. Manuela (Cecilia Roth), a főhős gyászoló anya, tizenhét év után tér vissza Madridból Barcelonába, fiatalsága színhelyére, a transzvesztitáktól hemzsegő kikötői kocsisorra, hogy megkeresse halott fiának apját, Lolát (Tony Canto), akinek azóta nagyobbak és drágábbak a mellei, mint neki. Addig is, míg megtalálja, számos olyan kalandban lesz része, amelyek során felvonulnak egy komolyabb, rendhagyó élet típusfigurái a nőimitátor exkamionsofőrtől a leszbikus színészkirálynőn át az arisztokrata Chagall-képhamisítónőig ugyanúgy, mint korunk metaforái a transzplantációtól a plasztikai sebészeten és az anyaságon át az AIDS-ig. A film sűrű, de könnyed szövetén áttűnnek az art nouveau építész polikróm épületei, valamint Tennessee Williams és García Lorca hangja is, hogy hangsúlyokat tegyenek a nőies diskurzusokra. A számos nő között pedig érintőlegesen megismerhetünk három férfit az árnyak világából: a Vágy villamosában a brutális Kowalskyt alakító színészt, egy Alzheimer-kóros apát és ugye a keresett tűsarkas, két lábon járó járványt.
"Mi nők seggfejek vagyunk, és egy kicsit a lelkünk mélyén mindannyian leszbikusok is" - állapítja meg a film egyik kulcsjelenetében Manuela, aki végül visszakapja gyermekét, igaz, nem úgy, mint a mesében, hanem annál némileg morbidabb módon, Almodóvárhoz illően.
