Az elmúlt évadban három jelentős bemutató is mítoszt dolgozott fel: az Artus Osiris tudósítások című darabja, Zsótér Médeája, végül a Közép-Európa Táncszínház Orfeusza. Úgy látszik, van valami ezekben a történetekben, ami újra és újra elmondandóvá teszik őket. A mítoszok aktualitása a szekularizált társadalomban sem vész el, mi több, elsődleges fontosságúvá válik. Már Schelling rámutatott, hogy a művészet számára a mitológia szimbolikus anyagul szolgál. Nos, vannak szavak és fogalmak, melyeket cinikus korunkban ezek az előadások csak mítoszként mernek tálalni: síron túli szerelem, halált megvető bátorság, isteni szépség.

Horváth Csaba koreográfus-rendező jegyzi a két részből álló Orfeuszt. A Közép-Európa Táncszínház társulatával régóta együtt dolgozó mély és szellemdús művész ezúttal némiképp belegabalyodott anyagába. Az Orfeusz című előadás szünettel együtt több, mint három órás, és meglehetősen unalmas részek váltakoznak benne csodálatos jelenetekkel, film tánccal, rapzene ifj. Kurtággal, kontakttánc balettel. A mű alapkoncepciója a szövetszerűség. Adott Horváth Csaba és Ladányi Andrea duettje (amikor én láttam, akkor még Tükörmély címen futott a bürokrácia miatt), melyből egyes elemek, mozgássorok, képek a második részben, a voltaképpeni Orfeuszban visszatérnek, felnagyítódnak, kifordítódnak. Tehát a két rész között közvetlen és közvetett utalások rengetegje feszül. Véleményem szerint az amúgy elegáns ötletek és technikai bravúrok sajnos belevesznek önnön mennyiségükbe és súlyukba. A felejthetetlen Mandarin őserejű szikárságához képest ebben az előadásban az anyag ráül a szellemre, és agyonnyomja. Bár a magyar táncpalettát tekintve már az is nagy szó, ha valakit azért szid az ember, mert túlságba vitte a koncepciót.

Mi is hát Orfeusz? Orfeusz, vagyis Orpheusz (én Trencsényi-Waldapfelen nőttem fel, s a név helyesírása azóta sem változott) legendás dalnok, igéző lantos, aki játékával megindítja a köveket is. Felesége, Eurüdiké meghalt, és Orfeusz addig zenélt az alvilágban, míg a megilletődött Perszephoné visszaadta a feleségét, feltéve, ha a kifelé vezető úton nem néz vissza. A dalnok azonban visszanéz, Eurüdiké pedig immár végleg árnnyá vált. Orfeusz ezek után örökre magányos maradt, kényszerpszichózisa haláláig tartott. Orfeusz azonban nemcsak e bús mondából ismert, hanem az úgynevezett orfikus misztériumok névadójaként is. E titkos, homályos és felettébb csábító tanok a kései görögök között virágoztak: lényegük az a titkos beavatási folyamat, melyben a kandidátus egyre följebb lép, és e lépésekkel egyre több tudást kap, míg végül valamiféle örök tudásra tesz szert. Nyilván a halhatatlanság a végcél, tehát az, hogy a halandó soha ne nézzen vissza.

Eddig a mítosz, és eddig a görögök. Horváth Csaba mellett Szász János is részt vállalt a munkában (ő rendezte az időnként bejátszott filmet), mely XXI. századi magyar átiratban a Szenvedélyt szegezi a Sorssal szembe. Ennyiben vegytisztán adják a mítosz anyagát, a misztériumokhoz homályosságában van köze az előadásnak, a halhatatlanságot nem érik el. A kezdőkép igen sokat ígér: Horváth és Ladányi majdnem egy helyben fut, miközben Orfeusz alakítója vissza-visszatekint. A futás az egyik központi motívum, többször is visszatér, a filmbetéteken is megjelenik. Mozgássorok szakítják meg e futást, a nő végül elesik, kiesik. Látványos elhullása primer szinten azt jelenti: nem bírta az iramot, gyengének bizonyult. E kezdőjelenet tehát a férfi erejét és hatalmát jelzi, mely a duett során többször megnyilvánul, míg aztán a viszony megfordul: áldozattá válik. A második részben ezt az áldozati létet próbálja feloldani, hatalma nem a nő ellen való, hanem érte vándorol.

A Közép-Európa Táncszínház Orfeusza azonban túl szenvedélyes. A duettben a tér négy sarkában négy fehér vászonnal fedett emberméretű kép áll, míg a második részben kiderül, hogy valóban képekről, sajátos plakátokról van szó. E vásznak egyikében végződik Orfeusz és Eurüdiké igen-igen hosszú, fuldokló csókja. Ha a XX. század elején lennénk, ezt írnám: megsemmisítő csók, olyan végzetes ösztönről tanúskodó, mely a halálnak is ellenáll. De Horváth, miután szájával belepasszírozta az egyik plakátba, benne hagyja Ladányit az érzésben. Orfeusz ennyiben végzetes, a duettben egyenesen pusztító árészi dühvel viseltetik Eurüdiké iránt. Magyarán: mintha maga taszítaná halálba a nőt. A második részben ez feloldódik, viszont az orpfeuszi mítosz lényegétől messze álló elem kerül a darabba, mely Tantalosz történetét idézi, de még inkább a keresztény mítoszt: az eredendő bűnt.

Orfeusz tehát önnön szenvedélyének áldozata. A duett ott kezdi, ahol a mítosz véget ér: a lantos visszanéz. Értelmezésemben a mű első része nem más, mint egyetlen, magmatikus visszanézés, a bűnbeesés pillanata. A számtalan mellékszál persze rengeteg más értelmezést is kínál, de azok számomra a fent bemutatott finom utalásokhoz képest unalmasak és elcsépeltek voltak. Ilyen például a duett azon jelenete, amikor a szereplők páncélba öltöznek, és talpig vasban szeretkezést imitálnak. Vagy az a visszatérő motívum, melyben a férfi (és később a férfiak) repülőt reptetnek (mondjuk, ez másodszorra, több repülővel legalább szép).

A már sokszor citált második rész az Orfeusz címet viseli az Orfeusz című darabban. Összetett, sokszor igen érdektelen jelenetek sorozata, de a koncepció szellemisége átsüt a halmozott megvalósításon. A színpadi elrendezés is bonyolult: a kezdőképben egy hölgy (Jászberényi Éva) Tai Chi-mozgásokat végez, majd a darab folyamán körbejárja a teret (a tér ilyetén körbejárása Horváth Csaba egyik igen érdekes motívuma, feltűnik a Mandarinban és az Etnában is, érdemes volna egyszer hosszan boncolgatni). Adott két pár: Horváth és Ladányi, valamint Gantner István és Fodor Katalin. Hozzájuk egy titokzatos félmeztelen alak társul (Makovínyi Tibor), aki mintha irányítaná hol az egyik, hol a másik nőt és párját. Valamint a tánckar: négy fiú és öt lány. A színpad négy sarkában négy kép: hattyúetetés és bábuk egy hajón stb. Használják a jobb híján galériának nevezhető felső erkélyt - így kétszintessé válik a tér (ezt már a duettben is kihasználták). A készlethez még hozzátartozik az időnként megjelenő film, melyen a duettből vett hangsúlyos jelenetek láthatóak, trükkökkel, montázzsal. A katalógus zenével egészül ki, melynek spektruma - mint már említettem - a rapzenétől Monteverdin át a kortárs komolyzenéig terjed.

Ki is hát ez az Orfeusz? Orfeusz, miután újra a halálba taszította Eurüdikéjét, vágyakozik és szenved. E romantikus kép egészen Szent Sebestyén-i mélységekbe ér a Kelet-Európa Táncszínháznál: Orfeuszt lenyilazzák, Orfeusz szenved. A hangsúlyozott szenvedés keresztényi üdvtörténetet vetítene a néző elé, amelyből csak az üdv hiányzik. Voltaképpen a lantos misztériumjátéka zajlik, szimbolizálásra alkalmas alakok sora jelenik meg. Az öreg testű pár (Gartner és Fodor) mintha alvilági megfelelője lenne a lantosnak és nejének, vagy mintha valamifajta alternatívaként mutatnák fel őket. A darab jelentős részében egy, a törékenységükhöz képest hatalmas alak (Makovínyi) mozgatja őket, mintha jelenlétével tehetetlenségüket bizonyítaná. Hol van hát Orfeusz büszke daca, mivé lett köveket megindító hatalma?

Sehol és semmivé. Talán túl keresztényinek tüntettem fel a kontextust, de megjegyzendő, hogy ez a rész egyetlen szenvedéstörténet. Orfeusz a filmbejátszások segítségével mintha folyamatosan arra a pillanatra emlékezne, amelyet a bűnbeesés pillanatának neveztem. A számtalan utalás révén - mind a mozgásmotívum, mind a cselekvéssor, mind a tárgyiasság szintjén - a második rész úgy hat, mintha a duett széttöredezett és felnagyított darabjainak összekevert, szimbolizált és - mondjuk ki - rosszul kezelt magyarázata volna. Számos szép és elcsépelt jelenet található benne: közülük csak a futások többszöri megismétlését emelném ki, melyekben a hátranézés ritmikusan ismétlődik. A koreográfus az egyik ilyen futás alá divatos rapzenét tett, amelyre a teljes tánckar alakzatban mozog - videoklipet készített a duett szép motívumából. És nagyon jól tette volna, ha e távolságtartást az egész második rész folyamán megőrzi.

De nem tette. Mint már említettem, Orfeusz és (tükörképe? alvilági mása? időskori énje?) Gartner szenved. Hiába a számtalan elterelő hadművelet, a tánc líraisága nem képes feloldani az alapvetően drámai mondanivalót. Ami önmagában nem lenne baj, de az egész alkotás nem éri el azt a mélységet, amikor megáll az ütő, és döbbent csend lesz belül. Amikor a síron túli szerelem, a halált megvető bátorság, az isteni szépség átveszi a hatalmat. A Kelet-Európa Táncszínház Orfeusza nem katartikus előadás. Rengeteg munka, ötlet, anyag és kép található benne. Csak mindenből túl sok.