Van abban valami árulkodó, amikor egy film a The Stranglers "Golden Brown" című dalával nyit. Még inkább igaz ez az állítás, hogyha nemcsak soundtracként, aláfestésként csendül fel a nóta, hanem a rendező veszi a bátorságot és kölcsönkéri magát a klipet is. Az Egy hulla, egy falafel és a többiek című filmben ez utóbbi történik. Mintha valamelyik zenei csatorna éjszakai adását néznénk. Hugh Cornwell gitáros-énekes mára már klasszikussá érett, barokkos csembalóra komponált droghimnusza, tökéletes felütése Richard Lowenstein mozijának.
Akinek volt szerencséje a film alapjául szolgáló, magyarul még kiadatlan John Birmingham novellához, az tudhatja, hogy az Egy hulla, egy falafel és a többiek nem fogja könnyen megadni magát. Nem adhatja, ugyanis abba a típusba tartozik, amelynek megfilmesítését kétszer is meg szokták gondolni. Az irodalmi alap, bestseller, kultuszregény, olyan, a harmincas generáció lelkivilágát tükröző szituációfüzér, amely témájában ugyan vászonra kívánkozik, de elbeszélő szerkezetében óvatosságra int. Nagy falat. Történetek tucatjaival kikövezett útkeresés, ahol ideig-óráig együtt élő albérlőtársak nyitnak be egymás életébe, beszélik el képzeletbeli mikrofonba hihetetlenebbnél hihetetlenebb sztorijaikat, melyek -néha- hamisságuk ellenére a pokolbéli hétköznapokban gyökereznek.
Nehéz a film nyelvére átültetni Birmingham művét. Kulcsfigura híján, mindenegyes elejtett szóra odafigyelő, szereplőit abszurditásukban jó ismerősként üdvözlő, kétségbeesettségében tréfálkozó szerzemény az Egy hulla, egy falafel és a többiek. Lowenstein, hogy valamilyen módon feloldja a feloldhatatlannak látszót, hogy a fragmentált mesét valahogy összeforrassza, középpontba emel egy bágyadt, folytonosan cigi után nyúló, a némafilmek csetlő-botló csillagaira emlékeztető írót, Dannyt (Noah Taylor), aki az utóbbi 30 évben immár a 49. albérletébe költözik. Az ő celebrálásával nyerünk bepillantást a 47-es, 48-as és végül a 49-es ház mentális őrületébe. Bejárjuk a trópusi hőségtől fullasztó Brisbane-t, ahol pagán rítusok mellett varangyos békák szolgálnak golflabdaként, majd egy kis időt önelemzésre és politikai gondolatokra fordítva Melbournben időzünk, hogy aztán a Beach Boys hangulatot árasztó, napfényes Sydneyben horgonyozzunk le. És ezzel esélyt nyerjünk a nihilizmusból való szabadulásra, a belsőben fortyogó düh elpárologtatására és annak kimondására, hogy eddigi életünk micsoda egy kaotikus szemétdomb volt.
Ahogy a filmbéli Danny, úgy Lowenstein is fejet hajt a francia új hullám nagyságai előtt. Vizuális megoldásai homage-ként szolgálnak. Olykor még az alapanyagban rejlő én-keresést, a Sartre fémjelezte filozófiát is sikerül közvetítenie. Hatásosan idéz meg egy depresszív hangulatot, a társas magány állapotát, de nem minden esetben képes ezt olyan kegyetlenül őszinte humorba öltöztetni, mint Birmingham. A vibrálás, a "trip-hangulat" azonban megmarad, így átélhetővé téve azokat a mindennapos szorongásokat, amelyek feltehetően felidéződnek azokban, akik ha csak egyszer is, de összepakoltak és egy "akármilyen újért" visszavonultak a szeretve nyomasztó közeg elől. Ahol újra lehet kezdeni mindent, de leginkább ráébredni arra, hogy kezdeni kéne valamint a bőröndökbe gyömöszölt gondokkal.
