Az idei év leginkább várt filmje nem okoz csalódást sem a Tarantino-hívőknek, sem a jobb napokat is látott western rajongóinak. Csak néhány álszent emberjogi aktivistának.

Volt egyszer egy műfaj. Western volt a neve. Valaha minden moziba belovagolt, hogy terjessze a Vadnyugat hőskoráról szóló regéket, a nemzetet összekovácsolandó. Aztán gyengélkedni kezdett (érdekes módon éppen a fekete polgárjogi mozgalmak felerősödése környékén), s mikor Martin Luther Kinget eltemették, egyesek már a műfajt is temették volna. De Európában már működött Sergio Leone, Sergio Corbucci és még egy pár másik (Sergio és nem Sergio) nevű olasz filmes, és a gyerekkorukban magukba szívott amerikai propagandaműfajt feltámasztották: megcsinálták ugyanazt mocskosabbul, realistábban, és nem utolsósorban jobb zenével: Morricone, Nicolai, Bacalov és társaik olyan sarkantyúalávalót húztak a cserzett bőrű hősöknek, hogy már csak azért is érdemes volt moziba ülni. A világ röhögve spagetti-westernnek keresztelte a – talán az első igazi posztmodern – szubzsánert, és egy röpke, dicső évtizedig a Vadnyugat a spanyol és olasz napszította tájakra költözött. A spagetti-westernnel szinte egyidőben, 1963-ban született meg Amerikában egy (olasz származású) filmes, Quentin Tarantino. A sztori folytatását már ismerik, kedves Olvasók, a lényeg: 2012-ig kellett várni, hogy a hosszadalmas műfajtenisz újabb állomásaként a fentebb említett úriember elkészítse első westernfilmjét, ami egyszerre amerikai és egyszerre spagetti.

Tarantinot mindenki csak a kortárs Hollywood fenegyerekeként ismeri. És a szó nem is lehetne találóbb, hiszen a lassan ötvenéves direktor még mindig gyerek: műfajokkal játszik, megforgatja őket, felkavarja szabályaikat, mókázik velük, kacag rajtuk, s amikor megunja az egyiket, akkor gyorsan a másikra ugrik. És hálistennek (vagy a Weinstein-fivéreknek) mindezt a közönség szórakoztatására, sok pénzből csinálja. De amikor játszik, komolyan csinálja: a megidézett műfajt alaposan ismeri, zenétől kosztümökig pontra tesz mindent. A Djangóval sincs ez másképp: már a főcím is igazán spagettis, s ráadásul az eredeti, 1966-os Django zenéje szól alatta. Mondani sem kell, ezenkívül nem sok köze van a sokféle nemhivatalos folytatást és spin-offot megért olasz filmhez, hacsak Franco Nero pár snittnyi kikacsintós jutalomjátékát nem tekintjük annak. Tarantino képi világában is következetesen ragaszkodik a hatvanas évekhez: többféle filmnyersanyagot használ, sőt, a műfajra jellemező orbitális zoomokat, lassításokat is mindig a megfelelő helyre szúrja be, de az egész nem válik zsánerparódiává: érződik rajta az a letűnt filmtörténeti korszak iránti gyermeki rajongás és nosztalgia, amely a legtöbb Tarantino-film sajátja.

Ismertethetném dióhéjban a film sztoriját, de nem érdemes. Máris ott a köztudatban, mindenki letöltötte még a mozis premier előtt, mindenhonnan az harsog, és joggal: ha az idén csak egy filmet fogsz megnézni a moziban, akkor ez lesz az. És ez jól van így. Szó mi szó, a rég kivénhedt spagettizsánert nem fogja feltámasztani, de mégcsak az általánosabb értelemben vett western műfaján belül sem hoz paradigmaváltást: mondhatni inkább Tarantino-film, mint westernfilm, a saját szerzői filmográfiáján belül kell és lehet értelmezni, nem a műfajén belül. A Djangót (is) a mellékszereplők tolják előre: a címszereplő (Jamie Foxx) ikonikusnak szánt figura ugyan, de szinte passzívan sodródik a zseniálisan megírt és eljátszott Schultz doktor (Christoph Waltz) mellett. A fogorvos-fejvadász egy huncut vargabetűvel echte németnek lett megírva, s ezzel nagyszerűen reflektál a Brigantyk szintén Waltz-alakította nácijára. Mellette a fekete szolgáló, Stephen (Samuel L. Jackson) a legizgalmasabb és legkomplexebb figura a filmben: egyiküknek sem tudjuk, csak találgathatjuk motivációit. DiCaprio s még a jó öreg Don Johnson is tobzódik a rasszista déli ültetvényesek szerepében, s a harsány karakterek mellett Django szinte sótlannak tűnik, csak a pisztolyharcban látszik némileg kibontakozni.

A klasszikusnak számító tarantinoi elemek (bosszúdramaturgia; narratívát megszakító törések; saját és más filmekre történő ironikus reflexió; jó értelemben túljátszott figurák; cselekmény késleltetése feleslegesnek tűnő, de jópofa párbeszédekkel) itt is hangsúlyosan jelen vannak, de a választott tematika talán sohasem volt ennyire kedélyborzoló, még a nácivadász zsidók esetében sem: egyesek a niggerezés miatt keltek ki a filmre, mások (lásd Spike Lee ingyenreklámmal felérő kijelentését, hogy ő márpedig nem hajlandó megnézni a filmet) a Dél rabszolgatartó múltjának felelevenítését, illetve a felelevenítés módját kifogásolták. Úgy tűnik, Quentin darázsfészekbe nyúlt, egy még mindig begyógyulatlan sebbe, és jól tette. A film ugyan mindekelőtt szórakoztatni akar, de a kivénhedt fekete szolgáló, Stephen figurája olyan morális dimenziót ad neki, amitől az ember akarva-akaratlan elmélázik a rasszizmus-rabszolgaság-elnyomás témáján. Aki már hozott meg döntést kisebbségként, az tudja, miről beszélek.

Igaz, ami igaz, a mester legújabb művén kissé érződik a trehányság, főleg ami a forgatókönyv kontinuitását, vagy egyes filmes eszközök használatát jelenti. Az ember viszont hajlamos ezeket is a műfaj befolyásának betudni, vagy egyszerűen megfeledkezni róluk, mert Tarantino mesélőkedve magával sodorja. Soha nem fogom megbocsátani a moziknak, hogy év elején tűzték műsorra: innentől csak lejtőre lehet menni.