Ha a néző túl tudja magát tenni azon a tényen, hogy a film főhőse egy operációs rendszerrel jár, igazi csodára lelhet A nőben. Spike Jonze ugyanis ritka őszinte: minden elfogultság nélkül, kíméletlenül mesél arról, kétségbeesésében mi mindenre nem vetemedik a magányos ember – vagy hogy milyen úton-módon jut ki az egyedüllétből és talál rá a boldogságra. Csak nézőpont kérdése.
A nem túl távoli jövő egy meg nem nevezett világvárosában az elvált Theodore Twombly (Joaquin Phoenix) megveszi a legújabb, legmodernebb operációs rendszert. A régi OS-szel ellentétben e fejlettebb változat már nem csak az utasításokat teljesíti, hanem kérdez, javasol, sőt, még vissza is pofázik, ha úgy tartja kedve. Bizony: Samantha (Scarlett Johansson) önálló, fejlődésre képes személyiséggel rendelkezik. Theodore hamar megkedveli virtuális segítőjét, az érzés pedig kölcsönös: belsőséges viszonyuk rövid távon szerelemmé alakul. Happy end?
Egyáltalán nem. Ugyan felületesen nézve ideálisnak tűnhet egy testetlen partner, akinek nincs más dolga azon kívül, hogy a párjával foglalkozzon, és mindig kéznél van (szó szerint és átvitt értelemben is), de maga a kapcsolat ettől még nem mentes a problémáktól. A rózsaszín köd elpárolgása után Theodore kénytelen szembe nézni Samantha testetlenségével (vagyis csak egy mobilt tud a kezében tartani), és azzal, hogy mindig együtt vannak (szó szerint ám).
Theodore karaktere sokban hasonlít Freddie Quellre, akit Phoenix a The Masterben alakított: mindketten elveszett figurák, akik nem hagyományos módszerekkel lelnek rá a lelki békére – vagy annak látszatára. Jonze olyan atmoszférát teremt a vásznon, hogy egyáltalán nem meglepő, ha valaki idegennek érzi magát benne. Alig látunk élénk színeket, az épületek, a természet elemei, a ruhák szürkék, fakók, akárcsak az emberek. Még a jóbarát szerepében feltűnő Amy Adams is seszínű hajjal próbál segíteni Theodore-nak, aki házassága felbomlása óta nem találja a helyét. Mintha nem is abban a világban létezne, ahol él: a foglalkozása is az, hogy mások bőrébe bújik (vadidegeneknek ír érzelmes köszöntőket a párjuk, gyerekeik, barátaik stb. nevében). A maga módján teljesen organikusan, meglepetés nélkül alakul ki a kapcsolat közte és Samantha között. A körülötte élők is azonnal elfogadják, a legnagyobb természetességgel kezelik, ha valaki egy OS-szel akár baráti, akár romantikus kapcsolatba keveredik.
Jonze filmjének az a legnagyobb erénye, hogy nem mond ítéletet. A lehető legtöbb szempontból bemutatja nekünk ezt a kapcsolatot, de a döntést, hogy hiszünk-e benne, valódinak tartjuk-e, ránk bízza. Pontosabban tükröt tart a néző elé: Theodore menekülési terve, kiútja, reménye a szürke hétköznapokból ugyan mivel jobb/rosszabb, mint a Te módszered?
A kötelező körökön, jelöléseken túl jóval több elismerést érdemelne A nő, mint amit valószínűleg kapni fog az Akadémiától. Témája egyszerűen túl érzékeny, és első hallásra elég befogadhatatlan lehet sokak számára, pont azért, mert jóval közelebb áll a valósághoz, mint ahogy azt kényelmes lenne beismerni. Joaquin Phoenix ismét mesteri, akárcsak a köréje gyűlt hölgykoszorú (Olivia Wilde, Rooney Mara, valamint a már említett Adams és a hangjával remekül játszó Johansson), a képek bevonzanak és nem eresztenek, a zene észrevétlenül bújik be a bőröd alá. Az idei év egyik legerősebb filmjét köszönthetjük A nőben, ami napokig nyomaszt a szó pozitív értelmében. Önvizsgálatra késztet, arra, hogy másként tekintsünk saját magunkra és a körülöttünk élőkre. Akár örülünk az eredménynek, akár nem, az élmény mindenképpen maradandó.
