A francia rendező korábban Oscárt kapott dokumentumfilmjére, ami egy ártatlanul elítélt fekete fiú történetét dolgozta fel. Első játékfilmjében is társadalmi jellegű problémával foglalkozik, ráadásul igaz történet alapján: a tinierőszakkal. A titanicos versenyfilm közönséget viszont egy hazai aktuális kérdés jobban foglalkoztatta. Amikor csak Flash Gordon neve elhangzott, rögtön Bajnai Gordon jutott eszükbe, amit hangos röhögés jelzett.
Szuperhősre emlékeztető figurák viszont nincsenek a filmben, a főszereplő srác tizenhárom évesen kerül börtönbe, miután vadászpuskát ragad, és lemészárol pár jóravaló embert. Mikor tizenöt évvel később szabadul, egy Lyv Tyler-hasonmás lány (Fanny Valette, a Kis Jeruzsálem főszereplője) nyomába ered, akiről sokáig csak az derül ki, hogy ő az egyetlen, aki a börtön előtti múltból megmaradt neki. A drága teremtésről viszont hamar kiderül, hogy azóta az alpesi város ismert ribanca lett. A történet lassan bontakozik ki, a gyilkost pedig azzal menti fel, hogy a lelki kínjait átélhetően ábrázolja. Mert Julien érzékeny fiú, és tud úgy gyötrődni, mint egy Dosztojevszkij-szereplő. Ehhez PhD-t is szerzett a börtönben filozófiából. Férfit ennyit sírni nem láttam még az biztos, és egy idő után a reflex nálam is beindult. Csak az a bosszantó, hogy a gyilkosság okairól semmi nem derül ki, de a rendező szerint ez az életben is így nézett ki. Nincs magyarázat, nincs feloldozás.
7/10
