A marihuána nem csak "kapu a transzcendenciába", ahogy a film dílere mondja, de gyógyír lehet idősödő hölgyek anyagi problémáira is. Ahogyan kiderül az utóbbi évek legszínvonalasabb vígjátékából.
Retrográd folyamatok helyett, úgy hírlik, Európa több országát is haladó gondolatok irányítják. Ez onnan is sejthető, hogy nem emelnek múzeumi tárgyakat közjogi szintre, éttermeket minisztériumok helyett vendéglátósok nyitnak, a filmek témáját pedig nem a kormány, hanem producer és rendező adja meg. Így születhetnek a dicső múlttól eltérő témában is alkotások, akár olyanok is, melyek aktuális szabadságjogi kérdéseket feszegetnek, a hivatalos politikai álláspont ellenében. Mint például ez a marihuánatermesztés körül bonyolódó angol vígjáték, amely nem csak a bátor témaválasztás, hanem a mértéktartó szórakoztatás terén is irányadó mű.
Főhőse Grace, a jómódú angol hölgyek vidéki életét éli, amíg férje váratlan halála után rá nem döbben(tik): házukat és birtokukat hatalmas üzleti adósság terheli. A helyzet több mint kilátástalan, hiszen Grace amellett, hogy az orchideatermesztésben szerzett szűk körben elismert, ám annál jelentősebb érdemeket, soha nem dolgozott. Sanyarú sorsát látva kertésze rendhagyó ötlettel állt elő: mi lenne, ha a helyi fiatalság halódó vállalkozását, a kis kenderültetvényt kezelésbe venné, fifty-fifty alapon? A hölgy trópusi növényeken szerzett tapasztalatát kamatoztatva hamarosan a szó legszorosabb értelmében felvirágoztatja az ültetvényt.
Lévén, hogy a sztori a helyzet komikumára épül, a néző kedvéért, további ismertetésétől eltekintünk. Azt azonban nem hallgathatjuk el, mekkora szerencse, hogy a forgatókönyv éppen a szigetországban került megrendezésre. Elképzelni is rossz, hogy hollywoodi kezek közt hány beszívott öregasszony, vicces feka díler, tortával dobálózó rendőr próbálná arcizmainkat masszírozni. Így azonban az angol humor és realista filmek ötvözeteként talán a legízlésesebb vígjáték született meg, amit valaha láttam.
Az ellentmondásos alaphelyzet, ahelyett, hogy fergeteges gegek formájában sülne ki, apró párbeszédekből és érzékenyen megrajzolt gesztusokból építkezik. A kamera gyakran merészkedik az arcok közelébe, és korántsem azért, mert annyira ügyesek voltak plasztikai sebészeik. A drogtermesztő hölgyet alakító Brenda Blethyn például Mike Leigh Titkok és hazugságok című filmjében már bebizonyította, hogy arcjátéka, jelentéktelennek tűnő mozdulatai sorsfordulóként alakítják a történetet. Neki köszönhető, hogy a mozi képes mindvégig pozitív és humoros maradni, bár sohasem kerülünk távol az érzéstől, hogy itt valójában egy fuldokló ember kétségbeesett karcsapásait látjuk. Blethyn és a kertészt alakító Ferguson párosa együtt kárpótolnak minket egy-két sematikusabb karakterért.
Olyan film ez, aminek humoros epizódjait hetekig mesélgethetjük vidám baráti összejöveteleken, jó a zenéje, és állítólag valódi növényeket használtak a forgatáshoz. Reméljük, a felvételek során egyetlen példánynak sem esett bántódása.
