Bár korábban inkább a bűn légköre, mintsem az elkövetés módja uralta Spike Lee filmjeit, álmatlan éjszakákat azért nem okozott, hogy a mester figyelmét újabban nem a népek olvasztótégelyének működési zavarai, hanem a tökéletes bűntény dramaturgiai csavarjai kötötték le. Merthogy A belső ember a banánhéjmentes bankrablás filmje, s minthogy ilyen, mármint tökéletes bűntény, köztudottan nem létezik, annál szórakoztatóbb eljátszani, hogy mégis.
Úgy rémlik, mintha egy ideje már békésen araszolgatnánk valami tisztán szórakoztató, elegáns csimbummcirkusz irányába, az utóbbi időben mindenesetre szelídülni látszott az a karrierje elejéről datálható mérges hang, mellyel Lee előszeretettel emelt szót a New York-i szubkultúrák, elsősorban persze az afroamerikaiak és telekszomszédaik ügyeiért. A rendező újsütetű vonzalmai egyre inkább műfaji jártasságot, mint magasra emelt öklöt kívántak, Az utolsó éjjel és benne a saját tükörképével feleselő Edward Norton nagymonológja azonban azt bizonyította, hogy a szabadjára engedett indulatok és a műfaji fegyelmezettség optimális esetben jól megfér egymással.
A belső ember nagyjából ugyanarra az erős New York-i utcaszagra utazik, mint Norton lebuktatott dílerjének sztorija, ezúttal azonban csakis a játszótér tűnik valóságosnak: a szereplők jól láthatóan nem embertől, hanem a rablópandúros típusfigurákat jól ismerő forgatókönyvírótól származnak. Olyasféle attrakció ez, melynek során a játékmester a szuperbűnöző és a szuperzsaru előtt is megemeli a kalapját: a szemben álló felek szakmájuk legjobbjai, s mint ilyenek - bármelyik oldalán álljanak is a törvénynek -, számíthatnak nagyrabecsülésünkre. A bankrabló (Clive Owen az angolos übermensch szerepében) az elegáns kivitelezésért, a zsaru (Denzel Washington mint a józan paraszti ész bajnoka) földhözragadtsággal vegyes szenvedélyességéért érdemel pluszpontokat, a rendező pedig azért, mert a lehető legkellemesebben vezet az orrunknál fogva. Lee mostanában annál érdekesebb, minél szabványosabb darabokban éli ki régi mániáit. A belső ember egyfelől színtiszta rutin és technika, a rajongók legkedveltebb kameraállásaiból filmre vett, jól kifundált thriller, melyet az autentikus utcazajon kívül a sztárok megbízható játéka és a rendőri intézkedések szakszerű demonstrálása hivatott hitelesíteni. A műélvezet további fokozását a bankrablók valódi céljainak a felfedése segítené, a menthetetlenül blődlibe forduló történetért azonban Lee helyismerete a fájdalomdíj. Olyan, mellékesnek tűnő, a rendező szívéhez azonban nagyon is közeli pillanatokról van szó, amikor a helyzetbe hozott statiszták thrillerszerepeikből kilépve a soknemzetiségű nagyváros öntudatos lakóiként jutnak szóhoz. Ilyen kellemesen thrilleridegen pillanat például, amikor Washington nyomozója egy arab terroristának nézett, turbánjától megfosztott szikhkel vitatkozik, vagy amikor a szinte mindennel felszerelt rendőrök a kordonon kívüli bámészkodók soraiból tesznek szert - szinte pillanatok alatt - albán tolmácsra. New York egyszerre befogadó és elutasító természetének hol szeretetteljes, hol fanyar kritikája persze csak cicoma a krimi testén, az ilyesfajta semmiségekért érdemes azonban az olyan blődségekre befizetni, melyek a tökéletes bankrablás ígéretével kampányolnak.
