Bár a képtelenségekben különben sem szűkölködő magyar történelemnek eme különösen abszurd fejezete a huszadik század legtragikusabb éveiben zajlott; ennek a tiszavirág életű államkísérletnek a története csak a legmetszőbb szatíra hangján mondható el. Kiss Csaba kritikáját olvashatják Márton László A mi kis köztársaságunk című könyvéről.
Márton László legújabb regényében a politikai szatíra vizeire evez a huszadik századi magyar történelem egy jóformán ismeretlen epizódjának, az úgynevezett Vésztői Köztársaság történetének feldolgozásával. Ez az államalakulat-szerűség 1944 ősze és 1945 tavasza között állt fenn a román határtól nem messze fekvő kisvárosban, a Békés megyei Vésztőn. Létét a szovjet megszálló-felszabadító hadsereg bevonulásának köszönhette, s a magyarországi harci cselekmények végeztével annak rendje és módja szerint el is bukott. Bár a képtelenségekben különben sem szűkölködő magyar történelemnek eme különösen abszurd fejezete a huszadik század legtragikusabb éveiben zajlott; ennek a tiszavirág életű államkísérletnek a története csak a legmetszőbb szatíra hangján mondható el.
Márton olykor túlzásokba is átcsapó nyelven és narratívában adja elő a sztorit, keverve a swifti szatírát, az örkényi groteszket, a népmesei elemeket és a kommunista elvtársak jellegzetes áltudományos argóját. A mesei és a szatirikus elemet egyszerre erősítik a kitalált személy- (Dózer, Dömper, Rühatkányi, Szakítsle, Totyis, Zúzós stb.) és helységnevek (Dögvészpuszta, Leprafüzes stb.), amelyek néhol humorosak, néhol már kissé mesterkéltek. A „köztársaság” egykori vezetőjéből, Rábaiból Mátrai lesz, Vésztőből Hömpölyzug, Békés megyéből Állóvíz megye, de a nagyobb nevek megmaradnak, így Debrecen Debrecen, Budapest Budapest marad, ahogy Rákosi és Sztálin elvtársak is jól ismert nevükön szerepelnek.
A Vésztői Köztársaság története a második világháború egy érdekes és különös fejezete, és a háború kontextusától nehezen is elválasztható, ezért eme kontextus bemutatása nélkülözhetetlen. Ugyanakkor Márton László ezen a ponton mintha túl sokat akart volna markolni egyszerre. A rengeteg személy- és helységnév között az olvasó akkor is nehezen tudna eligazodni, ha ezek a valós személyek és helyszínek valódi nevükön szerepelnének: a fiktív nevekkel történő utalások már a történelem e szeletének jó ismerőit is kihívások elé állíthatja. Több olyan történetszállal is találkozunk, amelyek bár önmagukban még érdekesek is lehetnének, regénybeli funkciójuk erősen kérdéses, gondoljunk csak Kaffka rendőrkapitány sztorijára, vagy Palkovnyik ezredes népmesei holdjárására. A kezdetben humoros betétek egy idő után túlbeszéltté és így fárasztóvá válnak, azt az érzetet keltve az olvasóban, hogy Márton túlságosan beleszeretett saját ötleteibe, és képtelen volt arra, hogy akár csak egyet is kihagyjon.
Bár a szatíra természetéből fakadóan eltúlozza az emberi hibákat és gyarlóságokat, óhatatlanul leegyszerűsít és egydimenzióssá teszi a szereplőket, Márton alakjai még a műfaj lehetőségein belül is túlságosan egysíkúak. Az emberi hülyeség ilyen erős és egyoldalú kidomborítása mellett nem marad olyan szereplője a regénynek, aki iránt egy csipetnyi szimpátiát is érezhetnénk. Mátrai például sokkal izgalmasabb figura lehetne annál, mint amilyennek a regény ábrázolja, ahogy az ő mintaképéül szolgáló Rábai Imre valóban izgalmas és összetett személyiség lehetett. (Hogy mennyire összetett volt nem csak ő, hanem az egész vésztői történet, arról tanulságos dokumentumfilmet forgatott Gazdag Gyula A bankett címen, melyben az évtizedekkel az események után még élő szereplők beszélnek és vitáznak egymással a történtekről.)
A főtanácsadó és főideológus Najmán szerepeltetése viszont telitalálat Márton részéről. Ködös, utópikus elképzelései ironikus álfilozófiai többletértelemmel látják el a történetet, mintha a hömpölyzugi köztársaság nem pusztán egy Isten háta mögötti falu függetlenedési kísérlete lett volna, hanem Platón óta a filozófusok nagy álmának, a tökéletes állam megvalósításának próbája is. Sajnos Márton nem viszi végig kellő következetességgel ezt a szálat, Najmán egy idő után elveszik a töméntelen szereplő között, így a regénynek ez a kvázi-filozófiai rétege kifejtetlen marad.
Márton túl sok mindent akart belezsúfolni a regényébe és túl kevés dolgot akart kihagyni ahhoz, hogy egy valóban ütős politikai-történeti szatíra születhessék. De hogy képes ezen a hangon is szólani, ahhoz nem férhet kétség.
