Nagyon nehéz kritikát írni olyan filmről, ami korrekt. Külön nehéz, ha igaz történeten alapszik, és még nehezebb, ha olyan témát dolgoz fel, mint Hawking élete: azt az állapotot, amikor az ember hétköznapjainak részévé válik, hogy az élet és a halál között lebeg.
Stephen Hawkingnak, az egyik, ha nem a leghíresebb ma is élő fizikusnak, mindössze két évet jósoltak, mikor huszonéves korában kiderült, halálos betegsége van. Hawking most már 73 éves, három gyereke és három unokája van, valamint két házasságot tudhat maga mögött. Az elsőről szól A mindenség elmélete című film.
Nagyon nehéz kritikát írni olyan filmről, ami korrekt. Külön nehéz, ha igaz történeten alapszik, és még nehezebb, ha olyan témát dolgoz fel, mint Hawking élete: azt az állapotot, amikor az ember hétköznapjainak részévé válik, hogy az élet és a halál között lebeg; amikor valakiben annyi értelem és tettvágy zubog, mint öt másik emberben együtt véve, de fizikai gátjai miatt nem tud teljesen teret engedni annak. És ha ehhez még hozzáadjuk a valóságos alapokon nyugvó családi drámát (amit nem teljesen drámaian adnak elő!), a filmnéző agya felpörög, majd leáll.
Jane Hawking, a fizikus első felesége írta meg az Utazás a végtelenbe című életrajzi regényt, amely végül a film alapját adta. Állítólag teljesen kendőzetlenül beszél benne kapcsolatukról, házasságuk utolsó, fájdalmas éveiről, és az azt megelőző 20 másikról, amelyek nagyrészt három gyerek és az ápolói feladatok körül forogtak. A film ennek ellenére vagy éppen ezért mégis teljes életet mutat be, amelynek csak egy része a bénító betegség. Tele van nevetéssel, szeretettel, szerelemmel, annak a végével és a kezdetével, kötelezettségekkel, vágyakkal, és hihetetlen erővel, legyen szó bármelyik „szereplőről”. Azt persze nem tudhatjuk, hogy mennyire idillikus képet mutat be a film a valósághoz képest, de a néző azzal a biztos tudattal hagyja el a termet, hogy az élet végül is mindig helyre hozza önmagát, legyen bármilyen rossz is az alaphelyzet.
A mindenség elmélete érzelmi szempontból szinte végig ugyanazon a szinten mozog. Nem ízlésteleníti el magát túlzóan drámai jelenetekkel, sőt, még annyi drámát sem láthatunk, amennyit elvárnánk tőle. Nincsenek zokogó emberek, senki nem vág tányérokat a falhoz, az erotikát inkább sejteni lehet, mint tudni. Érződik a filmen, hogy tisztában van azzal, élnek azok, akikről szól, de nagyon jól bánik ezzel a tudással, ugyanis nem hiányzik belőle semmi, nem érezzük úgy, hogy erre még „rárakhattak volna egy lapáttal”. Így valami frisset, meglepően kellemeset, mégis elgondolkodtatót kapunk, amely csak felvillantja azokat a vitatémákat (hit, élettel szembeni elvárások, emberi kapcsolatok), amelyekben egy filozofikus mű elmerülne, de mégis mélyebb szinten mozog egy átlagos romantikus filmnél.
A színészek az alakításukkal is hozni tudják ezt a furcsa ellentétet: egyszerre könnyedek és nem azok, leginkább Eddie Redmayne (Stephen Hawking), aki egyik pillanatról a másikra tudott töprengő vagy szomorú arcára (néha kissé bárgyú) mosolyt varázsolni. Azt javaslom, adjunk neki valamilyen díjat… Ó, várjunk csak! :)
A film egyedül hátránya és nagyon bosszantó része egyetlen praktikus dolog: az, hogy egyszer sem írják ki, hány év múlt el, mennyi ideje vannak együtt a szereplők. Ez néha akaratlanul is kizökkentett a filmből, volt, hogy azon kaptam magam, számolgatom, mennyi idő is telhetett el a gyerekek száma, a színeszek ráncai vagy éppen a ruhák alapján. Persze ez legyen a legnagyobb problémám egy filmmel.
A mindenség elméletét mindenkinek ajánlom, akit érdekel a másik ember élete (pláne, ha az eltér a megszokottól), szereti a szép realista filmeket, vagy éppen kíváncsi, milyen lehet egy zseni mellett élni.
Szerintem: 85%
