Tíz perc tuti zokogás biztosítva van ebben a moziban, ennyi kell is, már csak egészségügyi okokból is: megkönnyebbülés megérkezik, lelki zavaroknak anynyi, fogyókúrások addig sem szenvednek az éhségtől. Előtte persze még nevethetsz is, ha van hozzá kedved (pop-musical és egyébként is csiklandoznak). A Moulin Rouge című filmről beszélek (rendezte: Baz Luhrmann). Az ember néha azért fizeti be magát a moziba, hogy pénzéért jót bőgjön.
A sztori igazi mítoszcoctail: Toulouse-Lautrec is van benne (képek nélkül), városnézés anno, revü születésének színháztörténete, és persze a Kaméliás hölgy, meg a Bohémélet mixe, vadul összerázva. És Nicole Kidman, aki szép és magas, meg a fiú (Ewan McGregor), együtt a halálos szerelem. Párizsban vagyunk, a századfordulón, a mulatóban, ahol színházat csinálnak. Ez tán a legjobb ötlet: színház a színházban vagy filmen, az áttétel kicsit feldobja a dolgot. Kidman a ház sztárja, a srác meg beleesik. Mi viszont post festa látjuk a dolgokat, az író fiú egy ócska írógép előtt nekünk meséli, hogy volt egy nő, akibe ő, és aki sajnos már egy éve... De ő még mindig, íme most is róla... Nemcsak film meg színház, hanem irodalom is, (Gesamtkunstwerk, mondták nagyanyáink.)
Az elejét nehéz kibírni, valahogy bohózatra veszik, de minden túl hangos, poén nincs, csak marháskodás, a vászon csak akkor élvezhető, ha énekelnek, mert vannak jó számok. (Maiak is: például Phil Collins, Madonna...) A mítosz régi-új: a szívtelen kurtizán, akit csak a gyémánt érdekel, valamint a naiv angol srác szerelembe esnek. (Érdekes, a naiv pasik a lokálokban mindig angolok: lásd a Kabarét). Kidman addig jó, míg hidegen néz, mesélő, fantasztikus arc, de alig több. A jégcsap kurtizán jó, a forró, szerelmes asszony nem látszik... A végére azonban - ahol bőgni kell - felspilázza magát, ott megint szuper, de ki nem jó egy ilyen (nem mondom meg milyen) helyzetben?
Szóval a kezdet csikorog, de aztán a mítosz önereje viszi a mozit. Meg a néző: mert hogy hiánycikk lett az érzelmes történet, s ha előfordul továbbszínezzük és megbocsátjuk bakijait. Nem tudom, miért jobb az ölés az ölelés helyett, de ezt választotta a filmipar, pedig az ölőgépek unalmasak, a tudat alatt meg annyi minden fészkel, érdemes belőlük egy párat előcsalogatni. Igaz, itt egy kicsit durván csalogatnak elő egyet-egyet, mondjuk komputer-animációval - Kidman asztráltestként énekel a város felett (a nagyestélyi majdnem beleakad az Eiffel-toronyba). Mindegy, révülünk, a végére kibékülünk a mesterkélt megoldásokkal, zsebkendő tele, nem hiába perkáltad le a belépőt.
A másik mítosz: a színház belülről. Mi történik a kulisszák mögött - akármilyen felvilágosult a kor, intimpista mindig nyerő - ki kibe, miért, mennyiért, hogy csinálják, milyen az, mikor a színésznek nevetni kell a rivaldán, pedig mikor senki se látja, zokog. A kulisszák mögötti veszekedés persze a pénzről is szól - ki tartja el a színházat? - az ember nem is hinné, hogy annak idején még a kán-kán se volt rentábilis. Ma sem az, csak másképp, vagyis a háttérsztori majdnem jelenbeli história. Csak ne lenne ez is szájba rágva.
A muzeális, Underwood írógép - ezen írja a költő azt, amit látsz - külön játszik: varázsa van. A kopogó betűk még ma is szebbek, mint amiket printerrel tudsz csinálni, ráadásul látod, hogyan üti rá a papírra - egymás után rakva a betűket -, hogy "vége", s közben csenget egy kicsit. Műalkotás.
