Egy évvel Csoportterápia című táncjátékának bemutatóját követően Bozsik Yvette elkészítette a folytatást - már ha lehetséges folytatásról beszélni a táncművészet esetében. A Zsótér Bakkhánsnőkjének arénaterét feldíszítve újrahasznosító koreográfus ezúttal ismét ismerős szcénában gondolkodik: a Csoportterápia magas, patkó alakú, a színpadból izgalmas formát kihasító díszletfalát látjuk viszont a Katona Kamrájában. Ezúttal Bozsik saját maga korábbi, ismerős terében hozta létre új produkcióját. A Táncterápia egy sorozat második eleme - nem egyértelmű azonban, mi fűzi össze, rendeli egymás mellé e két munkát. Az új mű lényegében nem lép tovább a Csoportterápiához képest, inkább másfajta tükröt tart táncos és néző elé. Bozsik két terápiája mozgásművészeti dolce vita, jókedvű, elgondolkodtató mű, levonható és levont tanulságokkal, mélyen emberi és mélyen érzelmi húrok pengetésétől kísérten. Míg a tavalyi munka a táncosokat lényegében önmagukkal, saját milyenségükkel, lehetőségeikkel és korlátaikkal, félelmeikkel és vágyaikkal szembesítette, addig az idei bizonyos fokig "kozmikussá" vált. Megjelenítette a test állapotának, művészetének távoli, társulaton, kortárs táncon túli végpontjait is.

A Táncterápia előzményéhez képest mélyebb, összefogottabb és jelentéstelibb munka. Mindkettő érzékelteti: alkotójuk a puritanizmus jegyében a tiszta táncra összpontosít- emiatt is jelentett különösen pikáns élményt a túlcsorduló, agyondíszített, intenzív látványvilágával ható Bozsik-alkotás, a Bacchanália, mely sorrendben éppen a két, tárgyalt munka közt jött létre.

A Táncterápia egy létező gyógymódtól kölcsönözte címét. Ennek szakemberei, a mozgásterapeuták használhatatlannak hitt végtagokat, izmokat, ízületeket keltenek "életre", görcsösen összerándult, irányíthatatlannak gondolt, merevvé vált tagokat tanítanak meg engedelmeskedni. Munkájuk során egyetlen aprócska változás, egy hirtelen tudatossá váló kicsi mozdulat, önálló lépés, fülön csípett és lereagált ritmus is könnyfakasztó boldogság forrásává válik. A nem mozgásszervi, hanem lelki sérültek számára is segítség a tánc: kimondatlan és kimondhatatlan érzések, felszabadító gesztusok buknak ki, ha nem a szájból, akkor a mozduló testből. Félelmek, traumák oldódhatnak egy-egy merésznek szánt, s ezerszer gyakorolva végre megvalósított mozdulat gyógyító hatása nyomán. Csodálatos mesterség a táncterapeutáé: egyik avatott mestere, Bóta Ildikó, a Bliss Alapítvány Tánceánia együttesének vezetője tanítványaival-pácienseivel, így Potoczky Gáborral (más napokon Puskássy Márkkal, illetve Bruckner Csabával vagy Gribunov Antonnal) maga is részese az előadásnak. Bóta és Potoczky a produkció szövetében önmagában álló (a Tánceánia estjéből átemelt és e darabba adaptált) betét-kettősét egy gumitestű virtuóz, Ritter Emőke artistamunkája ellenpontozza. Az utóbbi csodálatos hajlékonyságával eléri a testből kihozható "maximumot" - produkciója megkísérti a lehetetlent. A néző tátott szájjal ámul, miközben borzongva követi a művésznő mozdulatait, agya minden merész parancsának engedelmeskedő tagjainak útját a térben. Potoczky Gábor testének minden egyes apró mozdulata heroikus küzdelem, roppant lelkierő gyümölcse. A kerekesszékéből - segítséggel - felálló férfi estéről estére magát a csodát játssza el: felkel, és jár. Megkísérli visszavenni az uralmat nehezen engedelmeskedő tagjai fölött - és győz. Győz Ritter Emőke is: cirkuszból ismerős, krómlábas, üveglapos emelvényén - a maga lehetőségei és kiváló képességei szerinti - diadalt arat, amint megérinti talpával a feje tetejét. Ahogy lélegzetelállító pózban, egyetlen kézen egyensúlyozza magát. A produkció zárószakaszában egy-egy "mezei", társulati táncos utánozza az egyszerre színen lévő Potoczky és Ritter mozdulatait. A külsőt, a láthatót teszi magáévá. Állapotot ábrázol, a sérült és a virtuóz szerepébe helyezkedik.

A Csoportterápia e két kiemelkedő betéttől eltekintve tetszetős, dekoratív táncjáték. Nem mesél sokat, de nem is ígér ilyesmit. Tere a pendant-darab, a tavalyi előzmény formáit idézi, de annak hófehér felületei helyett sötét, szürkén meredő falak övezik. A mozgóképek ezúttal nem ezekre, hanem a padlóra vetülnek. Az előadás fénytervezője, Pető József ragyogó munkája nyomán életre kel a tér: változik, újabbnál újabb arcait mutatja. Kezdetben szó szerint is: a szereplők - leszámítva a mozgáskorlátozott művészt és partnerét, illetve az artistanőt - egymás után lépnek elénk az ívesen forduló falba illesztett, rugalmas, szétnyitható szalagok közül. A premier planban megjelenő, vetített fintorgó, nevetgélő arcok a nézők számára fejjel lefelé láthatóak a földön. A "bemutatkozó" táncot egyesével-kettesével, saját, mozgó képükön járják az előadók. A patkó alakú játékteret a fény sakktáblaszerűen osztja bonyolult, izgalmas rendszerben használt négyzetekké. A precízen maszkolt fénycsóvák kijelölik és bevilágítják a színpadot. A felvezetés és a már említett össztánc által keretezett időben zajlik mindaz, amit tetszetősnek, dekoratívnak neveztem. Az erre a produkcióra kicsit megváltozott felállású Bozsik-társulat (mert itt van például a kitűnő Ertl Péter és Gombai Szabolcs, de nincs Vislóczky Szabolcs) összességében nívós munkát végez. A táncosok olykor-olykor kimondottan vallomásszerű szóló- és kettős-töredékei lendületes össztáncba foglaltattak. Hála a Bozsik Yvette-tel gyakran dolgozó svájci komponista, Jean-Philippe Héritier ragyogó, lendületes eredeti zeneművének, az üresjáratok, a ködlő pátosz pillanatai nem szembeszökőek, bár a tánc minősége, érdekességének szintje ingadozik. A táncosközösség táncosközösséget játszik. Van pátosz és lendület, szilajság és révület, összetartás és távolodás, gyors egymásutánban sorakoznak érdektelen és ragyogó percek. Az előadás anyagába szőve tai-chi, modern táncábécé, a bozsiki stílus elemei. A Csoportterápia intarziaszerű építmény: vendégművészei és azok jelenléte inkább tekinthetők műsorszámnak, mint valami nagy egész alkotóelemeinek. Szerepeltetésük megrendítő hatást ér el - pontosabban: eléri azt a hatást, amelyet Bozsik általuk kelteni akart. Az előadás erénye a vizuális egyszerűség, eszköztelenség, elegancia, amelyekkel az alkotó jobbára ügyesen él. A nyomtalanul múló percek pedig nem tévesnek, hanem idő és igazi elmélyülés híján kidolgozatlannak, kibontatlannak tűnnek.

Bozsik Yvette - és ez nem tartozik szervesen a kritikához, de szó nélkül nem szívesen mennék el mellette - lényével, fellépésével, hírnevével egy új, jelentős lélekszámú közönségcsoportot szólított meg és barátkoztatott meg a kortárs tánccal. Új előadásának estjein nagyon fiatal - e közegben jobbára láthatóan idegenül mozgó - nézők sokasága bukkant fel. Amit ők, a mind közismertebb Bozsik Yvette munkájára kíváncsi, azzal ismerkedő nézők ezúttal kaptak, az nívós és messzemenően vállalható, mélyen emberi. Nem kicsi a táncos-koreográfusnő felelőssége, hogy egy ideje immár valódi tömegeket vonzva a parádézó vurstlitánc, a látványosság mögé bújó gondolatnélküliség helyett újra meg újra olyasmit adjon, aminek az értéket igénylő, fiatalokból álló közönség visszajáró vendége lehet.