Az egy emberről szóló dokumentumfilmeket sokszor az teszi különlegessé vagy szerethetővé, ha a főszereplő nem áll két lábbal a földön: ha megszállott, kicsit akár kattant is (mint a tavalyi Oscar-díjas Ember a magasban döbbenetesen fanatikus kötéltáncosa). A Zongoramániában viszont nyoma sincs ilyesminek - és ez zavarba hoz.
Stephan Knüpfer, a Steinway & Sons zongorahangolója és -technikusa ugyanis egyszerűen "csak" egy jó szakember. (Kézenfekvő volna "a szakmája legjobbja" kifejezéssel dobálózni, de ehhez nem ártana legalább hallomásból ismerni még egy-két zongorahangolót, vagy legalábbis -technikust.) Sokat és precízen dolgozik, úgy tűnik, nincs számára lehetetlen kérés - és mást nem is igen tudunk meg a személyiségéről. Robert Cibis és Lilian Franck kamerája ugyanis kizárólag munka közben követik őt; hogy van felesége, az minden, ami kiderül élete más területeiről (mivel a láthatatlan asszony egyszer sajttortát süt férje kollegáinak - hogy jót-e, azt már nem tudjuk meg, mert Stephan elrohan zongorát hangolni, magával rántva a történet fonalát).
Másmilyen fogódzót kell tehát találni ezen a többszörösen díjazott, csaknem harminc fesztiválon bemutatott dokumentumfilmen, ha már Knüpfer egy percre sem adja fel józanságát. Ez pedig nyilván maga a nem mindennapi téma. És nem csak a "kulisszák mögötti" világ, noha ez is újdonság lehet a nézők legnagyobb részének, hiszen a legtöbben azt sem tudják, hogy kerül fel a fél tonnás zongora a színpadra, nemhogy eszükbe jusson, hogy a koncert hangzásán előre is dolgozni kell, nem csak a koncert alatt. Nem is igen juthatna eszükbe, hiszen - ahogy Knüpfer fogalmaz - ő akkor megy le a színpadról, amikor a nézők megjelennek a teremben. Addig viszont elképesztően sokat dolgozik: a film egy egyéves periódust ölel fel - a világhírű Pierre-Laurent Aimard első próbájától Bach A fúga művészete című darabjának felvételéig -; ennyi idő áll a technikus rendelkezésére, hogy megkeresse a tökéletes hangot, hangokat.
És pontosan ez az, ami a film valódi témája. A munka azért, hogy úgy szólaljon meg a zongora - és egyáltalán az a zongora szólaljon meg -, ahogy az a legkekeckedőbb zongoristának is megfelel. Hogy ha arra van szüksége, akkor "lélegezzen" a hang, ha meg arra, akkor szóljon úgy, mint egy csembaló - ha meg arra, akkor legyen benne valami varázslat. Van, aki mindig ugyanazt a hangzást akarja kicsikarni a hangszerből - noha minden egyes koncertterem, zongora és egyéb körülmény más és más -, van, aki pedig egészen egyedi hangokra vágyik. Knüpfer pedig mindezt érti, sőt természetesnek veszi. Kicseréli a zongorában a kalapácsok fejét, 400 éves csembalókat tanulmányoz, modern technikákat vet be a legjobb hangterelés érdekében, aztán rezzenéstelen arccal fogadja, ha a művész közli: még így sem elégedett, ez még mindig nem az a hang, amit hallani akar. Legfeljebb vállal egy kis túlórát.
Ez minden - na meg természetesen a csak másodhegedűsként jelen lévő, mindig csak egy-két percig hallható virtuóz zongorajáték -, amivel a Zongoramánia szolgálni tud: kemény, átgondolt és nagyon érdekes munka, és az azt végző szakember hétköznapjai. Hogy ez elegendő-e másfél óra hosszára, az alighanem csak a nézőtől függ. Cibis és Franck szinte mindent elkövet, hogy a film megállja a helyét filmként: a könnyen unalmassá válható egytémájú linearitás helyett be-bepillantanak Knüpfer egyéb munkáiba is (például egy zenész-komikus páros gegjeinek előkészítésébe, vagy a Lang Lang nevű kínai zongorista igen lendületes stílusú játékát is elviselő masszívabb szék előkerítésébe), képeik jól fényképezettek, s remekül érzékeltetik az udvariasan elnyomott feszültséget zongorista és technikus között. Egyetlen gyenge pontjuk a vágóképek használata - ezek a mélyen közhelyes víztükörben tükröződő felhők és zeneszóra szárnycsapdosó madarak sehogy sem illenek ide: a zene szépségének még mélyebb és mélyebb rétegeinek feltárása és kutatása mellé.