A negyedik nővér

Mindenki a maga módján boldogtalan. Nincsen ez másképp a három nővérrel sem: Moszkva illúziója nem feledtetheti, hogy életükre csak a kétszáz év múlva eljövendő boldogság illúziója a megoldás.

A Radnóti Színház bemutatójának, A negyedik nővérnek a szerzője, Janusz Glowacki nem véletlenül nyúlt ehhez a parafrázishoz: a ma három nővére számára a világ ugyanúgy érthetetlen és a boldogság ugyanúgy elérhetetlen, mint elődeik számára.

A legidősebb nővér, Vera pályaelhagyó tanárnő, akit titkárnői minőségében főnöke, a hont kivont szablyával védő extrakonzervatív és ultraortodox politikus teherbe ejt. Az irodalmat végzett Oroszország-anyácska tehát házasságon kívül vár gyermeket. A középső lány, Kátya ügyvéd, de állatgondozóként dolgozik, így lophatja a húst a tigris elől: valamit az embernek is enni kell, nem elég, ha innen van a rácson. Tánya, a legkisebb nővér kedves, buta és csinos, nem csoda hát, ha ő viszi a legtöbbre: egy maffiózó felesége lesz. Illetve csak lenne, ha ezt a hajdan Hamletből szakdolgozó szépreményű fiatalembert nem érné munkahelyi baleset. A többi néma csend. De joggal merül fel a kérdés: hol a negyedik nővér?

A válasz meglepő: a negyedik nővér fiú, mégis messze van a Három nővér Andrejétől, aki az egész család reménysége, bár nem viszi semmire. Itt viszont Kolja ütődött utcagyerek, akit a részeges apa fogadott be, s azóta kosztért-kvártélyért ő végzi a házimunkát. S a darab végén ő megy el Amerikába, az ígéret földjére. Olyan ez, mintha az eredeti Csehov-darab végén a dajka menne el Moszkvába, hogy szerencsét próbáljon. Igaz, az ígéret földje sem a Kánaán: az orosz lányok egy szovjet főtiszt nyugdíjának sokszorosáért fogadhatják a vendégeket. Aztán az abszurd börleszkbe hajlik: a hazatérő fiú (zsgyi minya, i ja vernusz, tolka ocseny zsgyi...) leveti arany estélyi ruháját, és felölti az orosz maffia jól szabott öltönyét, majd az érkező újszülött mindenkit szitává lő, kivéve a felső szomszédot, aki nejlonotthonkája alatt trendi golyóálló mellényt visel.

Glowacki darabjával az a baj, hogy csupa közhely segítségével sugallja, hogy minden más, mint aminek látszik. A jó ötleteket mint például a tigristől lopott húst rendre felülírja a mai orosz valóság megannyi sztereotípiája: a dicső múltat sirató katonatiszt, az öltönybe bújt szervezett bűnözés, a lepusztult lakótelepek nyomora.

Rusznyák Gábor rendezésében az előadás jó és rossz pillanatai is ehhez a sztereotípiához köthetőek: Ignjatovic Kristina színpadképe a csupasz betongerendás lakótelepi lakásokkal szomorú ellenpontja az előző századi szalonoknak, a jelmezek azonban kiszámíthatók. A táncbetétek az előadás maradandó pillanatait jelentik, és Szervét Tibor előadásában a Pretty Woman nem azért kacagtató, mert oroszul énekli, hanem mert az előadás legjobb poénját alapozza meg. A színészek jók, de a darab jellegéből fakadóan csak sablonokat játszhatnak.

Csehov azért lett naggyá, mert túllépett azon, hogy darabjai a XIX. század végi Oroszország helyzetjelentései legyenek. Az Amerikában élő lengyel szerző azonban mintha csak a partikuláris vonatkozásokat látná Anton Pavlovics műveiből. A darab egyik legjobb figurája az amerikai rendező, aki Oscar-díjat kap azért a dokumentumfilmért, amely az első szótól az utolsóig hamis. Kár, hogy A negyedik nővérben is a panelek maradnak meghatározók.

A taps után, a ruhatár felé a hangszórókból felcsendül a Pretty Woman. Nem vagyunk távol Moszkvától. Az a másik Moszkva, ahova a három nővér vágyott, viszont már nagyon messze van.