A Kódjátszma 8 kategóriában indul az Oscarért. Méghozzá minden joggal. Bár akkor sem lennék meglepve, ha az Akadémia a legjobb filmként vagy a legjobb férfi főszereplőért értékelné díjjal, ha rajtam múlna, a legjobb rendezőnek járó aranyszobrocskát adnám mindenképpen Morten Tyldumnak.
A norvég rendező a Jo Nesbo regényéből készül Fejvadászokkal hívta fel magára a figyelmet, nem kellett sokáig várnia a nemzetközi megkeresésre sem. Az angol-amerikai koprodukcióban készült Kódjátszma az európai és amerikai filmkészítés hagyományaiból olyan arányban táplálkozik, melynek végeredményképpen egy tökéletesen fogyasztható, mondjuk ki, populáris, de az amerikai érzelgéstől és szájbarágástól mentes filmet kapunk. A hibátlan arányérzék az, ami miatt Morten Tyldumnak járna az Oscar. A Kódjátszma izgalmas, intelligens és anélkül érinti meg az embert, hogy akár csak megcsapná a geil szele.
A csillagok szerencsés együttállása, ez a Kódjátszma. Már önmagában az Enigma feltörése a II. világháború egy kiemelten izgalmas fejezete, de a film ennél jóval több mindenről szól. Egyrészt látunk egy életrajzi drámát, Alan Turing (Benedict Cumberbatch) matematikus történetét. Másrészt kapunk egy kémtörténetet, ami bevezet az angolok hatalmi játszmáiba. Harmadrészt pedig a film nagyon komoly gondolkodnivalót ad a másság tekintetében is. És talán ez a legfontosabb rétege a Kódjátszmának. Nem lehet nem észrevenni, hogy egy korban, amikor egész Európa egy emberként harcolt egy náci diktátor ellen, aki százezreket ölt halomra faji szólamokat harsogva, Angliában több százezer embert kényszerítettek hormonkezelésre, hogy a „bűnös” homoszexualitásból kigyógyítsák őket – és nem lehet nem észrevenni, ahogy a film csendesen egymásnak feszíti ezeket a tényeket. Nehéz elhinnünk, hogy a XX. század közepén a sötét középkor nem csak a Német Birodalmon belül volt létező valóság. Morten Tyldum rendkívül elegánsan mutat rá a kettős mércére, ami sajnos még ma sem tűnt el a világban mindenhol. Az angolok mindenesetre jó pár filmmel vezekelnek a meleg társadalom ellen elkövetett bűneikért, az utóbbi hónapokban a Büszkeség és bányászélet mutatta meg nekünk például nagyon szépen hogyan csinálhatott forradalmat a nyolcvanas években az elfogadás.
A Kódjátszma időzítése más tekintetben is tökéletes. Annyi film érintette már a Turing-féle mesterségesintelligencia-definíciót, sőt, az ezredforduló technológiájában egyre égetőbb a gondolkodó számítógépek kérdése, így nem csoda, hogy az ilyen művek száma folyamatosan nő – hát maximálisan időszerű volt egyfajta prequelként elmeséli az egész komputer sztori kezdetét. Turing nélkül nem csak számítógép nem lett volna, de nem lenne A nő, A gép, a Transzcendens, a robotika se jutott volna messzire, szóval megannyi filmre vethetnénk keresztet. (A jövőben is, hiszen jön az Age of Ultron, az Ex Machina, az új Ghost in The Shell, az Eve, hogy csak néhány példát említsünk.) A lényeg a lényeg, kellett ez a film, és nagy mázlink van, hogy olyan csapat kezébe került, amilyenbe.
Mert persze nemcsak Tyldumé az érdem. Andrew Hodges könyvéből Graham Moore írt forgatókönyvet – jegyezzük meg a nevét, mert szerintem nem utoljára halljuk. És persze ott vannak a színészek. Cumberbatch Sherlock és Khan szerepe után már rutinos a különcök megformálásában, ugyanez elmondható Keira Knightley-ról az elbűvölő hölgyek tekintetében – és persze Mark Strong is igen tapasztalt, ami a legjobb mellékszereplő random karakterét illeti. Nagyon várom, hogy Strongra végre a klasszisához méltó főszerepet osszon valaki, addig is azonban érdemes kiélvezni minden percet, amíg vásznon van.
