A kétezres évek norvég filmes reneszánszát az erős zsánerdarabok és a nemzetközileg is piacképes mozik fémjelzik. Az elmúlt bő évtizedben a skandináv ország szinte minden fontosabb műfajban készített sikeres produkciókat: a vígjátéktól a háborús filmig, a drámától a horrorig a norvég rendezők szívesen gazdagították helyi ízekkel a bevált tömegfilmes recepteket. A Jo Nesbø regényéből készült Fejvadászok a korábbiakhoz hasonló alapállásból indul ki, ám a Morten Tyldum vezette stáb ezúttal a szokásosnál is közelebb merészkedett a hollywoodi normákhoz. Azt, hogy ez problematikus vagy inkább örömteli, ki-ki a saját szájíze szerint eldöntheti.
Nesbø globális elismertségét nemcsak a hibátlanul szerkesztett krimijeinek köszönheti. Óriási népszerűségének talán legfontosabb oka, hogy a letehetetlenül izgalmas művekben az éles társadalomkritika, a skandináv jóléti modell és a kapitalista mentalitás erős bírálata kiemelt szerepet játszik. Nesbø követi a zsáner alapvető szabályait, és lehengerlő könnyedséggel varázsol mindenki számára átélhető, feszült bűntörténeteket, ám eközben lokális író marad, és bölcs éleslátással világítja meg a norvég társadalom kínzó ellentmondásait. Művei egyszerre szórakoztatóak és elgondolkodtatóak, hiszen az ismert műfaji paneleket képes úgy megkeverni, hogy a fordulatos bűnügyek és a felső tízezer kiábrándult kritikája megbonthatatlan egységet alkosson. A 2008-ban megjelent Fejvadászok különösen sötét képet fest az értelmetlen luxuscikkeket hajszoló, önmagát kizárólag a pénz és a csillogó látszat mentén meghatározó oslói yuppie-rétegről – a mű norvég megfilmesítése sajnos éppen ezt a keserű kritikát lúgozza ki.
A forgatókönyv több lényeges ponton megváltoztatja az eredeti regény cselekményét, és nemcsak a hagyományosan összetett és ellentmondásos nesbøi karaktereket áramvonalasítja, de lenyesi a legvadabb hajtásokat, a legmeghökkentőbb hangsúlyváltásokat is. A film története az amerikai forgatókönyvírói gyakorlattal összhangban kimért arányokkal és pontosan adagolt fordulatokkal dolgozik, így megtartja ugyan az alapanyag sodró lendületét és feszültségét, de egy picivel kevesebb meglepetés és szabálytalanság vár ránk, mint a könyvben.
A titokban műkincstolvajként tevékenykedő HR-fejvadász, és az általa meglopott ex-katona elkeseredett hajtóvadászata, illetve a közben kibomló szerelmi háromszög követi az eredeti írói elgondolásokat, ám a könyv fontos mellékszereplői közül a vásznon többen zárójeleződnek vagy teljesen átalakulnak. Az apróbb történetszálak és kiegészítő információk elvarrásánál azonban sokkal fájóbb, hogy a filmesek Nesbø pimasz allegóriájából csak jelzésszerűen tartanak meg valamit, és az üres látszatok, a színlelések mozgatta szikár társadalmi látlelet helyett inkább a főhős pszichológiai motivációira építenek. A történet természetesen így is kerek, de sokat veszít a mélységéből és kevésbé lesz felkavaró.
Önmagában a filmre azonban nem igazán lehet panaszunk. A Fejvadászok komor heistfilmként indul, majd a paranoia-thrillerek érintésével a Coen-mozik morbidabb pillanatait, a fröcsögő gore-jeleneteket, a manapság divatos twist-dramaturgiát, illetve a tengerentúli indie-filmkészítők egzisztencialista, szerelmes hangulatait is megidézi. A lehengerlő műfaji kacskaringót a hideg norvég fények, a száraz északi humor, és az érzelmekről mentes, naturalista atmoszféra keretezi. A kifogástalan kameramunka, a már nemzetközi rutinnal is rendelkező színészi gárda, a nagyzenekari aláfestés és a folyamatosan pulzáló tempó a nagyobb költségvetésű hollywoodi produkciókat idézi.
Hibátlan posztmodern bűnfilmmel van tehát dolgunk, amely potenciális világsiker, és tökéletes remake-alapanyag – ám túlságosan jól fésült és szabályos azon nézők számára, akik szeretik a skandináv mozit, vagy jártasak esetleg Nesbø világában. Kérdés, hogy a globális figyelemfelkeltés érdekében elfogadható-e a karcosabb, markánsabb alkotóelemek felhígítása, és így a Fejvadászok esetében is egy ésszerű kompromisszum született? Kétségtelen, hogy a film nyomokban megőrzi a couleur locale legfontosabb elemeit, és az alapműből is sikerrel menti át a markánsabb jelenetet is – az egyedi vízió helyett azonban végül egy méretre gyártott tömegterméket kapunk, melyhez tulajdonképp bárhol máshol is hozzájuthattunk volna.
