Kár lenne szépítgetni a dolgot: a norvég filmet, melynek követei többnyire csak hébe-hóba, alkalmi bemutatókon, nemzeti válogatás díszelőadásai alkalmával jutnak el hozzánk, még a tájékozott mozinézők sem ismerik. E sorok írója sem kivétel. Íme egy gyors leckefelmondás. Játszottuk a Lina esküvőjét - emlékezetem szerint szerény érdeklődés mellett -, feldereng egy-két norvég filmhét néhány címe a múltból (Kis Ida, A második műszak, Maréknyi idő, Halál az oslói főpályaudvaron), tudom, hogy Liv Ullmann, a Bergman-hölgykoszorú egyik ékessége innen származik, jártam a haugesundi fesztiválon - ennyi. Alig több a semminél. Persze a dramatizálás értelmetlen, Norvégia nem filmes nagyhatalom, nyilván ők sem tudnak sokat rólunk, maradjunk annyiban: talán figyelhetnénk jobban egymásra. Mi ezen a héten tettünk valamicskét a mai norvég filmkultúra felfedezése érdekében: a dühítő kánikulában, ami ugye nem a legelőkelőbb premieridőpont, de hát ne okvetetlenkedjünk, megjelent nálunk Pal Sletaune több fesztivált diadalmasan megjárt alkotása, a Ponyvalevél.
Nem tudom, ki hogy van vele, magam a távoli vagy ismeretlen országokból származó művek esetében főleg arra figyelek: mennyiben mások az ottani emberek, miben térnek el szokásaik, érzelmeik, gesztusaik? Meg hát arra is: felfedezhető-e valamiféle jellegzetesség az ábrázolásban? (Nemzeti karaktert azért nem írok, mert azzal már sokan megégették magukat.) Nézem, nézem a Ponyvalevélt, s bár a magyar címe nem tetszik, nem is jó, egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy ezt a groteszkbe hajló szomorújátékot, melynek Oslo-külső a színtere, elkészíthették volna Kelet-Közép-Európa bármelyik fővárosának perifériáján, de a világ más tájain is, ahol sokan vegetálnak a vásznon ide-oda tántorgó hősökhöz hasonlatosan. Valaki a finn Aki Kaurismäkit emlegette rokonként, hadd ne bővítsem a névsort, pedig csábító lenne Jirí Menzel és többen mások szemléletének hasonlóságáról meditálni. Maradjunk Norvégiában.
A mese főszereplője egyszerű postás, aki középfinom körzetbe kézbesíti a küldeményeket. Munkája unalmasan egyhangú, így hát gondoskodik szolgálati órái élénkítéséről. A levelek egy részétől megszabadul, ez az első lépés. Szabálytalanságáért még csak "ejnye-bejnye" vagy kiadós fegyelmi járna, az enyhén infantilis és meglehetősen felelőtlen Roy azonban kiadósabb kalandokra is vállalkozik. A postaládában felejtett kulccsal behatol egy nő lakásába. A sztori lábszagú, mi benne a mulatságos? A szétbogozhatatlanul döbbenetes és röhejes bonyodalmak sora. A fiatal férfi Line, az ismeretlen lány életébe lépve, rejtélyek kusza hálójába sodródik. Valamilyen nyomasztó titok árnyéka nehezedik a hamarosan személyesen is megismert teremtésre. Royt rablók támadják meg, majdnem ép bőrrel megússza, de mégsem, kórházba kell feküdnie. Nem hagyja nyugton a különös kégli, megint besurran, most azonban már nem telefonüzeneten meditálhat, hanem életet ment: a tulaj éppen akkor szánja el magát öngyilkosságra. S ezzel még koránt sincs vége Roy sodródásának, beleértve az újabb látogatást, ezúttal egy adakozó hölggyel, kellemes pásztoróra reményében. Kusza kalamajkákat követően felbukkan Line titokzatos "kapcsolata", postásunk alkalmi partnere nem nyugszik bele a szerelem elmismásolásába, erősítést hoz, remek alkalom teremtődik a további - úgy tetszik: végtelen - huzakodásokhoz...
Magával ragadó a film keresetlen egyszerűsége. Végre nem szuperlények, földönkívüliek, fogpasztareklámok láthatóak a főszerepekben, hanem esendő, tétova, hétköznapi figurák. Az első filmes Pal Sletaune postása fejlődésben visszamaradt egzisztencia. Kacagtató, ahogyan minden összezavarodik körülötte, s az is derűs, amint lidércesen abszurddá válik miatta a nyomorúságos valóság. Maróan szatirikus jelenetekből ismerhetjük meg az északiak "munkaerkölcseit", a kapcsolatok ürességét, a riasztó kulturálatlanságot, a pitiáner devianciákat. A csapongó dramaturgia rögtönzést sejtet, ám vigyázat: nyilván minden lépés tudatosan megtervezett a zűrzavarban. Két remek színész, Robert Skjaerstad és Andrine Saether elsőrangú kettőse hitelesíti a jellemeket. Kár, hogy a rendező helyenként belefeledkezik a részletekbe, s hosszasan elpepecsel a leírásokkal, bár ez még mindig rokonszenvesebb, mintha érzelgős szentimentalizmusba pácolná az epizódokat. Egy szó, mint száz: a Ponyvalevél a művészet kategóriájába tartozik.
