A diktátor nem Sacha Baron Cohen legjobb filmje, de ettől függetlenül nagyon sokat lehet rajta röhögni, és ennél többet nem is kell elvárni tőle.
Az egészen biztos, hogy Sasha Baron Cohen korunk legjobb komikusa, aki nemcsak sajátos humoráról ismert, de nagyszerűen átmentette magát a filmbizniszbe, és az általa kreált figuráknak nagyon jól fut a szekere. Az Ali G, a Borat és a Brüno után A diktátorban ismét egy új perszónát ölt magára: egy fiktív arab ország fiktív diktátorát alakítja, ám a filmben ábrázolt világ ellentmondásossága nagyon is valós.
Egy nagyon fontos dologban különbözik A diktátor a korábbi filmektől: azelőtt Cohen és az általa létrehozott idióták áldokumentumfilmekben jelentek meg, tehát Cohen ugyan szerepet játszott, de a lefilmezett reakciók nagy része valós volt. A diktátor azonban teljes mértékben megrendezett, ami ugyan elvesz a poénok éléből, és inkább a filmtörténeti utalások (Chaplin diktátora és a Marx-testvérek Kacsalevese) felé nyit inkább, de ettől függetlenül még így is sokszor kiverik a biztosítékot az erőszakos és obszcén diktátor politikailag inkorrekt viccei.
Infantiliis és vaskos poénokban tehát nincsen hiány, a gegek pontosan követik azokat a sémákat, amelyeket a korábbi filmekből megszokhattunk: vannak átértelmezett kontextusba került idézetek is, Obama és Hillary Clinton tévés nyilatkozataikat például Kadhafi kapcsán fogalmazták meg, a filmben azonban úgy jelennek meg, mintha Aladeent minősítenék. A vulgáris kreténség az egészen apró részletekig kiterjedően uralja az egész filmet, sőt ha pontosak akarunk lenni, akkor éppen ezek a különleges epizódok különböztetik meg a filmet egy átlagos limonádétól. A forgatókönyv ugyanis nem lép túl azokon az alapvető kliséken, amiket a szerepcserés-romantikus filmektől már megszokhattunk.
A sztori teljesen egyszerű: a diktatúrákban megszokott módszer szerint dublőröket alkalmazó uralkodó ellen összefog az ellenzéke, és egyszerűen kicserélik az egyik hasonmására, a diktátor pedig ott találja magát a modern és sokszínű New Yorkban. Egy szőrös hónaaljú feminista karolja fel, akivel természetesen romantikus kapcsolatba keverednek, amennyiben romantikának nevezhetjük azt, hogy ez a nő tanítja meg a sajátkezű örömszerzés lényegére. Az antiszemita diktátor elsődleges célpontja Izrael, de az arabok, az afro-amerikaiak és a feministák is megkapják a magukét, sőt még George Clooney-t és Tommy Lee Jones-t is cinkelik rendesen.
Aki ismeri Sacha Baron Cohen korábbi munkáit, el tudja képzelni, hogy milyen elképesztő kalandra számíthat A diktátor nézése során, ám a kivitelezés színvonala ezúttal inkább a hullámvasútra emlékeztet, a kétségkívül erős és provokatív poénokat sokszor laposabb részek választják egymástól. Az emlékezetes pillanatok számában A diktátor mindenképpen elmarad a Borat zsenialitásától.
Sacha Baron Cohen karakterei azonban nem csak a filmjeibe zárva léteznek: a promóciós beszélgetések, és egyéb nyilvános szereplések alkalmával a komikus mindig Aladeen figurájaként jelent meg, és mindig rá tudott emelni a filmbeli tétekre - így történhetett meg, hogy az Oscar-díjkiosztóra érkezvén Kim Dzsong-il hamvait szórta egy riporter nyakába. (Russel Brant angol komikus a Felhangolva Aldous Snow-jaként csinált hasonló akciókat, igaz, ő legfeljebb szájon csókolta Pinket.)
Hiába A diktátor Cohen leggyengébb filmje, ez a poénjainak élét nem veszi el, így a film számos poszt-szovjet országban került betiltásra, és az HBO képernyőjére is egy 80 perces kurtított változat kerül, a 15 perccel hosszabb, erősebb idegzetűeknek szánt rendezői változatban szó szerint testközelből ismerhetjük meg a szűz lányokból álló testőrség egyik tagját, és egy minden szempontból borzalmas szülést is levezet a diktátorunk.
Kinek? Akinek gyomra beveszi az erős poénokat is.
