David Hirson: La bęte (A bohóc)
A társulat igazgatója őrjöng: a színház fenntartója egy hülyét küldött a nyakára, és azt akarja, hogy vegye be a társulatba. A hülyének alkalma van hülyeségét bizonyítani: elmond egy irdatlan monológot.
A fenntartó megérkezik: az igazgató az igaz művészet mellett száll síkra, ?kikéri magának? ezt az olcsó ripacsot, és amellett kardoskodik, hogy a fenntartó győződjék meg kegyeltje tehetségtelenségéről. A kegyenc megtartja előadását, a fenntartó pedig nem vak. Ám az igazgató választásra kényszeríti a fenntartót: vagy ő, vagy a kegyenc. A gőgös fenntartó sértett hiúságában védencét választja, a társulat a győztes pártjára áll, az igazgató pedig távozik.
Lehetne ez egy kortárs magyar dráma is, sőt dokumentumdráma, zsurnalisztikus felhangokkal, napi eseményekre, politikai igazgatói kinevezésekre való hivatkozással.
A La bęte azonban tíz éve született amerikai dráma, amely nagy nemzetközi karriert futott be ? méltán. Moliere-i időben és térben játszódik: 1654-ben Franciahonban. Címe, szereplői is franciák, Conti herceg, a színházfenntartó meg egyenesen a történeti valóságból érkezik. A darab jambusai, páros rímű verssorai szintén a mestert idézik, a nyelve viszont 1654 és 2000 közötti állapotot mutat. Bodolay Géza magyar fordítása a nagy időbeli ugrásokat könnyedén, elegánsan teszi meg egy mondaton vagy szókapcsolaton belül: rímei látványosan csattannak egymásnak, három és fél évszázadnyi nyelvállapotot villantanak fel, amelyben kortárs szleng és archaikus fordulat, mai káromkodás és presziőz finomkodás rímel. A kultúr-kokottra a legott, a karthauzira a buzi, az ovációra a dotáció. Máskor a divatos idegen szavak vagy éppen színházi fogalmak csengenek a rímes sorok végén: ?A hallgatásban az integritás!?, vagy ?Alternatív / Hol sok barát minden tetszést kivív.?
Az 1998-ban magyarul megjelent darabot most érte utol a magyar valóság aktualitása. Moliere ismét politikai üzenetet hordoz. A La bęte műsorfüzetéről ugyanaz a XIV. Lajos néz ránk, mint a Tartuffe Katona József színházi díszletéről.
Bodolay Géza rendezése ? úgy tűnik ? erre az időbeli kettősségre épít. A drámát hosszú előjáték nyitja. A nézőtéri bejárat felől egy tehén jön be, melyet fehér ruhás, festett arcú, rizsporos parókájú lakáj vezet kötélen. A nő-tehén ? fején maszk, szarvai közt virág, testén csipkés-stilizált száras bugyi, tőgy a lába között ? a Bőg a tehén, mert nincs kalap a fején kezdetű nótára riszál; e tehén, tudjuk meg majd az első jelenetben, az idióta Valere előadásából lépett ki. A lakáj kissé idegesen vezeti-tereli őt. A színpad szélén hozzá hasonló lakájok gyertyát gyújtanak: kijelölik a színházi tér határait, és üzennek: színházban vagyunk. Rágógumizó lány jön arasznyi ruhában, fűzőben, a közönséggel némán kommunikálja: telefonokat, csipogó órákat kikapcsolni. Miközben a Bőg a tehén már rég nem nóta, hanem valami mai dizsiműfajba csapott át ? hogy aztán ezt a zenei mixet Bach Kantáta és fúgája váltsa fel. XIV. Lajos festett arcú lakájai pedig őrző-védő pózba vágják magukat, és szúrósan szemeznek a közönséggel. Az időbeli káosz teljes; a két idő, a moliere-i és a jelen együtt van.
Bodolay más rendezéseiben is élt már az előjáték (vagy nyitó kép) idősíkokat egymásra vetítő technikájával. A magyar menyegzőben képeket vetített egymásra, amelyek a századvéget és a videofelvétel által jelzett jelent mosták egybe. És akárcsak A magyar menyegzőben, a La bęte-ben is mindössze az előadás nyitányában ?csinálja meg? az idősíkokkal való játékot, utána felhagy vele.
A hófehér teremben, melyet gyertyás csillárok világítanak meg, és aranyozott angyalkák díszítenek, a színigazgató Elomire dühöng. Fekete ruhát visel, arca festetlen. A herceg kegyeltje, Valere viszont Lajos-kori díszes, arannyal gazdagon hímzett ruhát és fehér loknis parókát visel, arca festett. Szembenállásuk első pillanattól fogva világos. Elomire-nak azonban igen hátrányos helyzetből indulva kell képviselnie az értékek megőrzéséért, a magas művészetért küzdő színház eszméjét. Ha komikum és tragikum kerül egymás mellé a színpadon, az előbbi könnyen arat sikert az utóbbi rovására. A fekete Elomire hamleti alkatú, a fehér Valere ripacs bohóc. Elomire nehéz feladatát tovább nehezíti a szerepek aránytalansága. Elomire alig jut szóhoz a szájmenéssel küszködő Valere mellett. De Hegedűs Zoltán nem tudja Elomire alakját fontossá, naggyá, jelentőségteljessé tenni, hiszen olykor saját drámáját is idegenséggel, hamleti távolságtartással szemléli; és nemcsak hogy kevés a szövege ? legalábbis az első felvonásban ?, a rendező sem ad neki eszközöket. Valere húszperces őrült monológját különösebb reakciók nélkül nézi végig. Mellette a társulat opportunistája, Béjart, akinek gyengeségét Bori Tamás erőtlenül alakítja.
Mint a cím is jelzi: a bohóc fontos. (Most A bohóc alcímet viseli a dráma, szemben a magyar fordításban megjelent A vadbarom alcímmel; ez utóbbi a La bęte megfelelője.) Epres Attilának nehéz feladata van Valere szerepében: ötszázsoros monológban kell megmutatnia ripacs, önelégült, fél hülye, műveletlen, provokatívan ostoba voltát. Az ő ötszáz sora egyben gyógyíthatatlan betegségének is kórképe: ?A szám nem is beszél, csak úgy kakál? ? mondja. Hajmeresztő képzavarokat, ostoba vicceket, nem létező poénokat gyárt, amelyeket ő maga nagyon élvez, és mert sikeresnek gondolja, meg is ismétli őket. Epres a ripacsot széles, nagy gesztusokkal játssza: nem annyira ?kicsiben?, hogy elhiggyük, inkább nagyban, hogy betöltse a teret. És a ripacs olykor ripacs, és klisékkel alakítja a ripőköt. A genitáliákkal és testnyílásokkal kapcsolatos poénokból talán sok van; a ?buziság? hangsúlyozása egysíkúvá teszi a figurát. De később sikerül kilépnie a maga alkotta szerepfogságból, és a ripacsból egy szerepét kissé unó, fáradt emberré válik. A kettő váltogatása izgalmas villódzása az érdekből komédiázó, célratörő színésznek. Az előadás második felvonásában a herceg kérésére, sőt parancsára saját kis előadást kell eljátszania Elomire társulatának közreműködésével: ezt az előadást végképp túlripacskodja, és ?nem lóg ki a lóláb? ? nem mutatja meg egyszerre a színészt és az embert. Mondhatnám azt is, hogy túlstilizálja (e szóra még szükség lesz): pedig egyszerűen csak harsány, fárasztó ebben a papagájszínű ruhában, és semmilyen új színt nem ad ahhoz az önmagához, amelyet az első felvonás húszperces monológjában megmutatott. Remek viszont amint kilép e színész szerepből, és ismét a herceggel, illetve Elomire-ral egy társaságban találja magát. Az idiótának hitt ripacs kivillantja igazi arcát: átveszi a színház vezetését Elomire-tól, és egy üzletember közönyével fordít hátat a régi tulajnak: már nem ripacskodik, semmi szükség rá, célba ért, övé a színház, pihenhet. Az utolsó jelenet a játékstílus megváltozásával a dráma mély értelmezését adja.
Elomire társulatának viszont nehéz elhinni, hogy a magas művészet művelői volnának Elomire irányítása alatt. Bodolay színpompás társulatot hoz a színpadra, tornyos parókákat, festett arcokat, Madame Pompadour ruháiban, dús keblekkel. Jánoskuti Márta barokk-posztmodern jelmezeiben mindegyik szereplő tetőtől talpig egyszínű. Némelyik színész játéka rossz, púderes komédiák vérszegény maradványa. Valere előadásában a nők fehérneműre vetkőzve teljesítik az eljövendő direktor szabta utasításokat. Az ízléstelenséget ízléstelenül játsszák.
A herceg viszont hangsúlyozottan ?civil?, a figura nem stilizált, nem harsány. Őze Áron teljes moliere-i díszben, fehérre meszelt arcán kissé komikus piros foltokkal erőtlenül alakítja a herceget. Az ő civilsége a rendezői szándék szerint minden bizonnyal a teljhatalmú színházfenntartó maiságát, aktualitását hangsúlyozza. Conti Bodolay szándéka szerint nem naiv, buta ember. A gőgös hercegben Őze azt a cinikust igyekszik megmutatni, aki látja ugyan Valere ostobaságát, tehetségtelenségét, de nem tűri, hogy a társulati igazgató kioktassa őt, szembeszegüljön vele. Az, hogy a direktori székbe egy idiótát ültet, sértett büszkeségének tulajdonítható. Sarkalatos pontja ez Bodolay műértelmezésének: a hatalom és a művészet vitájában a hülye harmadik csak azért kerülhet helyzetbe, mert a gőgös hatalom szolgákat és nem egyenrangú feleket keres. A hatalomnak emberi, nem démoni arca van. E hármasban csak Epres Attila igazi partnere Bodolaynak.
Kiváló epizódszereplő a kamasz lányt alakító Magyar Éva. A pubertáshepp miatt csak egyetlen szóval kommunikáló Dorine szerelmes Elomire-ba.
A bukott Elomire hősmonológja, melyben ellenállást, függetlenséget, harcot hirdet, s az út folytatását szajkózza, kissé demagóg; a színről és színházából távozó Elomire igazán nem jelentős veszteség. Bodolay szerint a művészet igazságáért küzdő ex-direktor elmondja patetikus mondatait, majd úgy távozik a színről, hogy hátra sem néz. Nem veszi észre az elhagyott, zokogó Dorine-t. Így az ő igazsága is csak féligazság.
Az idősíkokban az előjátékban megígért egybecsúszása az előadásban elmarad: Bodolay kerül minden jelet, amely a mára utalna, ezért aztán túlburjánzanak egy poros Moliere-előadás jelmezei, harsánysága, ripacsériája; az emberit legyűri a színházi. Ezt kívánja hangsúlyozni a ?színházi? keretjáték is. A játékstílusok, nyelvezetek igen különbözőek, de mégsem az előadás egyes rétegeihez illeszkedve váltakoznak. De a nyelv, David Hirson nyelve és Bodolay fordítása minduntalan emlékeztet arra, hogy jelen időben vagyunk.
A fordító előbbre jár, mint a rendező.
