Első ránézésre simán lehetett volna ebből a Torrente ír változata, ahol a dagadt, spanyol tahó helyett egy dagadt, ír tahó szórakoztatja a nézőket a bunkóságával. Az, hogy ez a film sokkal több a madridi elődnél, elsősorban Brendan Gleesonnek köszönhető.
Brendan Gleeson pár éve már az Erőszakikban is bizonyította, hogy jó érzéke van a fekete komédiákhoz, bár ott még egy sokkal visszafogottabb szerepben tette ezt. A Guardista Gerry Boyle őrmestereként kapásból úgy indít, hogy fapofával nézi végig, amint néhány suhanc a főúton száguldva borul fel a kocsijával, lazán hülyéskedik a hullákkal, előszeretettel kurvázik és nem tisztel sem rasszt, sem vallást, sőt kifejezetten élvezi, ha cseszegetheti a kisebbségeket.
Ez eddig nagyjából a Torrente-filmekre is igaz, viszont itt jön képben Neeson és John Michael McDonagh, aki a filmet írta és rendezte. Boyle tahósága ugyanis csak a felszín, és a film nem marad adós azzal sem, hogy a mögötte rejlő valódi embert is megmutassa. Az olyan jelenetben, amikor meglátogatja a haldokló édesanyját az öregek otthonában, vagy amikor megvigasztalja a társa özvegyét, lehet látni, hogy egy sokkal érzékenyebb ember annál, mint amilyennek látszik, ráadásul az igazságérzete és a becsülete is a helyén van.
Pont ez utóbbi tulajdonságai adják a film fő konfliktusforrását, ugyanis a maffia képtelen őt megvesztegetni. Amikor a teljes helyi rendőrség már a zsebükben van, egyedül a marcona Doyle, és az Egyesült Államokból szalajtott FBI-ügynök, Wendell Everett (Don Cheadle) áll ellen a vaskos pénzkötegek kísértésének.
A Guardista nem olyan formabontó, elemi erejű komédia, mint a másik McDonagh testvér, Martin által rendezett Erőszakik volt, hiszen alapvetően egy egyenes ívű, egyszerű akció-vígjáték, ami a végén egy jókora (már a korábbi történésekhez képest) akciójelenettel végződik, viszont amit vállal, azt gyönyörűen, hiba nélkül teljesíti.
Ötpercenként szállít egy emlékezetes beszólást ("Ír vagyok. A rasszizmus a kultúrám része."), teli van hülyébbnél hülyébb gengszterekkel, működik a kémia a buddy movie-s szál két főszereplője között, és amikor izgalmassá kell válnia, azt is csont nélkül hozza. A mellékszereplők gárdáját is ügyesen válogatták össze, ugyanis jobbnál jobb fazonokat (a biciklis kisfiú hatalmas forma) vonultat fel, az pedig külön szórakoztató, amikor néha ír nyelven szólalnak meg a szereplők.
Persze hiába a tűpontosan megírt forgatókönyv vagy a szép íven felfuttatott történet, ha nem Brendan Gleeson játszaná a főszerepet, az egész nem sokat érne. Borzasztó nehéz úgy bevállalni az ilyen vaskos poénokat, hogy a karakter ne váljon önmaga paródiájává, és annyi minden van jelen ebben a figurában, hogy azt felsorolni is hosszú volna. Az ír színészzseni minden gesztusa aranyat ér, és ő az, aki miatt A Guardista akár negyedszerre nézve (a cikk szerzője már annyiszor látta egy év alatt…) sem válik unalmassá. Tökéletesnek nem tökéletes, de tökéletesen szórakoztató, ezért 4/5-nél nem lehet kevesebbet adni rá.
