A japán rajzfilmikon tengerentúli haknija egy középszerű gyerekfilmet eredményezett.
Manapság Hollywood egyik fő szakterületének számít a távol-keleti ötletbázis kitermelése, mely alól természetesen az anime sem képezhet kivételt. A Wachowski-fivérek Speed Racer-adaptációja után a japán rajzfilm olyan remekművei is terítékre kerültek már, mint az Akira vagy a Ghost in the Shell. Ez a kitermelési hullám elérte az anime egyik őstojását is, hiszen az Imagi Animation cég az immár fél évszázados Astroboy-t is újrahasznosításra érdemesnek találta.
Persze ezek a kulturális áramlatok mindig kétirányúak, amit mi sem példáz jobban, mint hogy Astroboy figurája is számos nyugati hatást olvasztott magába annak idején. A hihetetlen karriert befutó robotfiú alakját megteremtő Osamu Tezuka egyfelől sokat merített az amerikai rajzfilm nagyjai, Walt Disney és Max Fleischer vizuális stílusából, másfelől Astroboy eredettörténete egyértelműen rímel a kis Pinokkió megszületésére. A rajzfilm tulajdonképpen Carlo Collodi klasszikus meséjének modern parafrázisaként is felfogható, mely korunk technicizált környezetében fogalmazza újra az eredeti mű által felvetett kérdéseket és konfliktusokat. Az öreg Gepetto mestert ez esetben a megszállott Tenma professzor helyettesíti, aki képtelen feldolgozni kisfia tragikus halálát, ezért pótlására egy robot-hasonmást épít. Mikor rájön, hogy a robotfiúnak saját személyisége van, vagyis nem teljesen ugyanolyan, mint a kis Toby volt, mélységesen csalódik, és kitagadja saját teremtményét.
A friss amerikai verzió híven emeli át ezt az eredettörténetet, de az expozíciót követően a kortárs animációs filmek elkoptatott sablonjai mentén szövögeti tovább a történetet. Na, azért ne várjon senki itt a Pixar rajzfilmjeihez hasonló rétegzettséget, mely képes hidat verni a különböző generációk között - az Astro Boyról hamar kiderül, hogy kizárólagosan a gyerekeknek szól. A magasban lebegő, robotizált Metro Cityből a lenti roncsvilágba zuhanó robotfiú identitás-válsága ezért meglehetősen alapszinten lett csak felvázolva. Számos üresen kongó közhelyes tanulságon kell végigrágnunk magunkat, mire Astroboy megtalálja helyét a világban, és mindeközben csak a Madagaszkár pingvin-bandájára hajazó Robot Felszabadítási Front idiotizmusa nyújt némi felüdülést. A japán eredetit mélyen átitató társadalomkritika is élét veszti a gyermetegség oltárán, hiszen a jótékony, de kontroll híján sok veszéllyel fenyegető tudománynak, a robotok emberek általi elnyomásának, vagy a környezetszennyezésnek a problematikája teljesen elsikkad a kalandos cselekményben, ahogy a gonosz, hataloméhes antagonista sem válik többé olcsó ripacsnál. A cselekmény végül egy nagyszabású robot-párharcban kulminálódik, melynek során minden konfliktus - vagyis Astroboy identitásválsága is - játszi könnyedséggel feloldódik.
A látvánnyal egyébként nincs nagy probléma. Az alkotók a nyitányban megidézik a klasszikus Tezuka-rajzfilm képi világát, majd egy ötletes váltással a 3D-s animáció univerzumában találjuk magunkat. A fénylő, lekerekített felületeket preferáló retro-futurisztikus világ megállja a helyét, és még az üldözések/összecsapások is egész látványosak, csak az infantilis konfliktusok teszik őket teljesen súlytalanná.
Astroboy tengerentúli haknija tehát nem eredményezett többet ezúttal egy középszerű gyerekfilmnél. A család legkisebb tagjainak talán kikapcsolódást nyújt másfél óra erejéig, de azok a szülők, akik együtt akarnak szórakozni a gyerekükkel a moziban, inkább várják meg a következő Pixar-filmet.
