A Guardista megosztó főszerepére komoly kihívás lehetett megtalálni a kifogástalan színészt. Martin McDonagh (Erőszakik) után szerencsére fivére, John Michael is felfigyelt Brendan Gleeson kvalitásaira, aki társadalmi normákra ügyet alig-alig vető zsaruként mindennemű erőlködés nélkül viszi el a hátán az abszurd rendőrkomédiát.
A Guardista első látásra egy szimpla buddy-movienak tűnhet, ahol a furcsa párt egy fehér (Brendan Gleeson) és egy fekete bőrű (Don Cheadle) zsaru alkotja. John Michael McDonagh-t azonban a műfaji elvárásokkal szemben nem az összeférhetetlen duó konfliktusainak sorozata érdekli – bár a rendező hasonló vitákból is adagol eleget –, hanem a prostikkal rendszeresen hancúrozó, a piát és a drogokat sem megvető antihős és a külvilág közti ellentét mozgatja. A direktor a normákra épülő világképet teszi gúny tárgyává, amelyben a hibátlanul megválasztott közeg segíti. A se perc alatt megkedvelhető rendőr egy eldugott ír kisvárosban él, amelynek utcáin halmozottan fordulnak elő defektes figurák, a holttesteket hobbiszerűen fotózó különctől a minduntalan bűnügyi helyszínek körül tébláboló kisfiúig. A zöld sziget zárkózottságának köszönhetően a nemzetiségi és faji előítéletek is terítékre kerülnek, még az IRA is megkapja a magáét, de a gyakorta vulgaritásba torkolló humor sosem lépi túl a sértés határát.
Annak ellenére, hogy John Michael McDonagh morbiditásba hajló erőszakjelenetekkel dolgozik, A Guardista egy korrekt bűnügyi szállal is büszkélkedhet: nagystílű drogcsempészek éppen a kisvárosnál akarnak partra juttatni egy tengerentúlról érkező szállítmányt. A nyomozás a váratlan fordulatok révén olykor komolyabb hangnemet is megüt, a finálé western beütéssel rendelkező párbaj- illetve leszámolás-jelenete azonban már újra a fekete humor mélyére taszítja nézőjét. Sokoldalúsága miatt válhat A Guardista az év egyik legszerethetőbb filmjévé.
