Párizs, 1890-es évek. Egy feltörekedni vágyó fiatal, leszerelt katonatisztre rámosolyog a szerencse, mert lehetősége nyílik kapcsolatba kerülni a francia főváros néhány befolyásos alakjával. Tehetsége semmihez sincs, ellenben fizikai vonzerőben és lehengerlő modorban nem szenved hiányt. Mindez elegendő a boldoguláshoz, ha egy valamit mindig szem előtt tart: a sikerhez nem a párizsi férfiakon, hanem a feleségeiken keresztül vezet az út.

Maupassant legsikeresebb regényének számos feldolgozása született már. A legelső mozifilm-adaptációt a németek készítették és 1939-ben mutatták be, ezt követte az 1947-es amerikai változat, majd az 1955-ös feldolgozás, amely úgyszintén a németekhez kötődik. Ezen kívül számos színházi feldolgozást megélt már, készült belőle tévésorozat, 2005-ben pedig egy másfél órás tévéfilm. A mostani verzió azért is ígérkezett érdekesnek, mert a rendezői feladatokat egy olyan páros (Declan Donnellan and Nick Ormerod) látta el, akiknek a színház a megszokott közegük.

A címszerepbe az utóbbi években nagy népszerűségnek örvendő Robert Pattinson került, a hölgyek szerepére pedig olyan színésznőket nyertek meg, mint Uma Thurman, Christina Ricci és Kristin Scott Thomas. Georges Duroy megformálása minden bizonnyal Robert Pattinson pályájának eddigi legnagyobb kihívása volt. Az egykor katonaként szolgáló "szépfiú" Balzac Rastignacjához és Stendhal Julien Soreljéhez hasonlóan szegény vidéki fiú, aki nem rendelkezik kapcsolatokkal, mégis szeretne Párizs elitjéhez tartozni. Csakhogy míg az utóbbi kettő tisztában van azzal, hogy a felemelkedésükhöz erkölcsileg megkérdőjelezhető tettek szükségesek, és nem képesek azonosulni a képmutató és hazug törtető szerepével, addig Duroy teljesen amorális. Ő végül teljesen elzüllik, de nem azért mert túlságosan gyenge ahhoz, hogy erkölcsös maradjon. Nem álarcot visel, sosem vívódik, lelkiismeret furdalás nélkül alkalmazkodik környezete játékszabályaihoz. A Párizs krémjéhez tartozó hölgyekkel ugyanúgy elbánik, mint a lebujok prostituáltjaival, szemrebbenés nélkül leadja a Madeleine által lediktált cikket a saját neve alatt, és még sorolhatnánk. Ugyanakkor mégsem lehet azt mondani, hogy ő ilyennek született, hisz a regényben is vannak momentumok, amelyek arra utalnak, hogy inkább a körülmények miatt vált gazemberré, ám ezek sajnálatos módon kimaradtak a filmből.

Találónak is nevezhetjük, hogy Robert Pattinson, a lányok aktuális kedvence kapta meg a címszerepet (nyomában lelkes tinilányok hada loholt a film budapesti forgatása idején), aki maga is egy feltörekvő tehetség, és rendre neves színészek mellett tűnik fel. Bár előző alakításától a Vizet az elefántnak! filmverziójában annyira nem voltam elragadtatva, itt már azért volt néhány jó pillanata – a csótányos jelenet például –, és ezek arra utalnak, hogy idővel talán sikerül kitörnie az Alkonyat-széria vámpírfiújának skatulyájából. De összességében úgy érzem, hogy ez a szerep még túlságosan mélyvíz volt neki. Arról nem is beszélve, hogy egyik női partnerével sem volt meg az a bizonyos kémia, márpedig e nélkül aligha tudja hihetően hozni a nőket könnyedén az ujja köré csavaró szépfiút.

Aki viszont egyértelműen remekelt, az Uma Thurman. A négy főszereplő közül ő az, aki a leginkább ráérzett a figurájára; hűvös, távolságtartó, mégis izgalmas, intelligens, mindig kézben tartja az eseményeket – és persze a férfiakat. A filmben Madeleine talán még kezdeményezőbb, mint a regényben; itt ugyanis ő bíztatja Duroyt az írásra, ő ajánlja fel neki a segítségét az első cikk megírásához, és ő mondja a szemébe a kegyetlen igazságot róla. Madeleine az a nő, aki intelligenciájának és vonzerejének köszönhetően képes bármit elérni abban az időben, amikor a nők csak a férjeik karrierének terelgetésében élhették ki ambícióikat. Christina Ricci (Clotilde) és Kristin Scott Thomas (Virgine) azonban jóval kevesebb szerephez jutottak, ami egy ilyen remek női gárda mellett már szinte vétek. Ricci – akinek külseje amúgy is kicsit egzotikus egy XIX. századi európai nő megformálásához – sajnos kevés alkalmat kap arra, hogy megmutassa, mit tud, ugyanakkor remekül alakítja a bájos és naiv fiatalasszonyt, aki végül mindig visszafogadja szerelmét. Kristin Scott Thomas rosszabbul járt; a három női szereplő közül ő tűnik fel a legkevesebbszer, szinte csak a film elején és a végén láthatjuk, így nem is igen kap alkalmat a kibontakozásra (és még Clotilde helyett is ő kapja a pofont).

A forgatókönyv nagyjából hűen követi a regény történéseit, habár a párbeszédek olykor eléggé suták, és a drámai vonal sincs kellően kiemelve – bár a zenei betétek sűrű, néhol zavaró beiktatása nyilván ezt a célt szolgálja. Ellenben az atmoszférateremtés tökéletesre sikerült, és az alkotók gondosan ügyeltek az autentikusságra is mind a jelmezek, mind a díszletek tekintetében. (Külön dicséret illeti Budapestet a XIX. századi Párizs "megformálásáért"!) Épp ezért sajnálatos, hogy nem sikerült teljesen kiaknázniuk a remek színészi gárdában rejlő lehetőségeket.

A Bel Ami legújabb feldolgozása nem rossz, bár egy kicsivel több odafigyeléssel többet is ki lehetett volna hozni belőle, és minden bizonnyal elbírt volna egy kicsivel hosszabb játékidőt is. Talán nem ezt fogjuk a jövőben a legjobb feldolgozásként emlegetni, mindenesetre egy próbát megér akár olvastuk a könyvet, akár nem. Egyes mondatai után pedig az ember önkéntelenül is arra gondol: lám, Maupassant kora óta sem sokat változott a világ.