Nem túl gyakran alakul ki ilyen érdekes viszonyulásom dokumentumfilmmel, mint Colin K. Ray és Megan Raney munkájával. Már maga a felállás is szokatlan: az 56-os forradalomról és azt ezt követő különös olimpiai esetről, amely leginkább nekünk magyaroknak mond sokat - amerikaiak készítettek egész estés dokumentumfilmet. Változóan duzzadó nemzeti öntudatunknak ez még jól is eshet, ami azonban igazán meglepő volt számomra: én is "kívülről" láttam a filmet. Ez "tényleg" egy amerikai dokumentumfilm, ami lehet talán idegen, vagy épp jólesően ismerős a műfaj ismerői - vagy épp a laikusok számára - de tény, hogy az ember csak a fejét kapkodja, hogy valamiről, amelyet maximum sportkedvelő apukája hozakodhatna elő egy nosztalgiahangulatú családi ebéden - tarantinói segédlettel készül film az Egyesült Államokban. És erről nem szabad megfeledkeznünk, ha szeretni akarjuk ezt a filmet. Észre sem vettem ugyanis, de körülbelül a második pillanattól nemzetközi nézőként sikerült végignéznem.
Nyilván így is akartam, a szándék ugyanis egyértelmű és tiszteletre méltó: a készítők a világ számára elmesélhetővé akartak tenni valamit, amiről a riportalanyok is csak könnyek között, akadozva képesek megnyilvánulni. Hogy mégis szemléletesen, a történelmi dokumentumfilmek avítt hangulatát feledve is ábrázolható az, ami 56-ban történt Magyarországon, az annak köszönhető, hogy az alkotók történetet mesélnek közben. Rátaláltak egy figyelemreméltó epizódra abból az időszakból, amely vázlatosan nem, közhelyesen sem - csakis egy partikuláris helyzet szűrője által tehető a néző számára szemléletessé. Ez a néző pedig nem elsősorban magyar. Illetve, ez a film nem elsősorban a magyar közönség számára készült, ha pedig így nézzük, márpedig a film ebbe az érdekes - egyszerre kint is, bent is - nézőpontba helyezett engem is, akkor egészen furcsa élményben lehet részünk. Tisztában vagyok vele, hogy A szabadság vihara egyszerűsít, hogy nyelvezete, retorikája kiszámítható, néhol még hatásvadász is. Hogy a végét, amikor az alkotók összehozzák az egykori két ellenfél csapatot, hogy a Mátyáspincében borozzanak - jobb lenne egy az egyben felejtés tárgyává tenni. Meg hogy sokak számára talán fájóan iskolás lesz az '56-os események vázlatszerű ábrázolása.
Csakhogy nem feltétlenül esztétikai szempont - de akkor is jó érzés tudni, hogy készült ezekről az időkről egy üzenet kifelé, a világba, ráadásul kívülről. Maga a tény, a gesztus rengeteget számít. Már csak a felhasznált megrendítő archív felvételek miatt is érdemes beülni rá. Nem beszélve arról, hogy pedagógiai célokra is kitűnően használható a film, ha már szerencsétlen ősmagyarokra is kötelező volt betuszkolni a gyerekeket a moziba - én ajánlanám A szabadság viharát, mint szemléletes, érdekes, korrekt és nem utolsósorban érthető munkát.
