Az Interjú a vámpírral rendezője visszatért a vérszívókhoz. A Byzantium sok szempontból az Interjú… női párjának tekinthető – de azért vannak különbségek. Neil Jordan ezúttal korántsem alkotott olyan tökéletes filmet – de még így is nagyságrendekkel többet sikerül adnia, mint a mostanában készült, divatos vámpírfilmek legtöbbjének.
A vámpírlétnek van romantikája. És itt nem a gyémántosan csillogós "melyiketválasszam" tiniromantikára gondolok – de a vámpírok egzotikusak, emberfelettiek, érdekesek, a nyakra tapadó vérszívásban mindenképp van valami érzéki, és még lehetne sorolni. A vámpírok tehát vonzóak.
De a vámpírlétnek van drámája is. Az öröklét magánya. A szüntelen társra vágyás, ami azzal van megfejelve, hogy a potenciális társak egyúttal potenciális áldozatok is. És az az erkölcsi tudat, hogy az öröklét fenntartásához másoknak meg kell halniuk. Folyamatosan. Na meg a változó korok átélhetetlensége. A Nap hiánya.
Vagyis… Várjunk csak! Manapság már nem bántja a vérszívókat a nap. Neil Jordan ezzel kapcsolatban beállt a trendbe: vámpírlányai vidáman sétálgatnak nappal is. Viszont legalább nem csillognak gyémántosan. És persze nem is annyira vidámak: minden vámpírnak megvan a maga keresztje. Amit ráadásul több száz éve hurcol.
Vannak még különbségek, meg persze hasonlóságok a többi vámpírtoposz főbb elemeivel, ezek közül a legkülönlegesebb, egyben a legkevésbé jól sikerült is a vérszívók eredete. Ezúttal kicsit misztikusabb a dolog mint szokott – ugyanakkor bugyutább is egy fokkal. Bár ez részben ízlés kérdése – minden esetre a "vámpírok szülőhelyének" megoldása abszolút nem elképzelhető, ez így hülyeség, egy ekkora hatalom forrását nem lehet csak így, ilyen súlytalanul letudni. De ez végülis mese, el kell fogadni az elemeit, és kész.
byzantium-12 (Large)-3A két főszereplő vérszopó – ahogy az az Interjú.. felállásából már ismerős lehet – szöges ellentéte egymásnak. Az egyik egy álmodozó, művészkedő, elveszett csajszi, igen szigorú neveléssel (Saorsie Ronan) – a másik pedig egy vérbő örömlány (Gemma Arterton). Nagyon különböző jellemük az együtt töltött, végtelenül hosszú idő alatt nyilvánvalóan előbb súrlódásokat, majd vérző sebeket okoz – pedig már a kezdetek sem mentek éppen simán. De akármi is történik velük, akármekkorákat veszekednek, vitáznak és civódnak, összetartja őket a vér köteléke.
Ha nagyon alaposan megvizsgáljuk a Byzantiumot, rájövünk, hogy voltaképpen nyúlfarknyi története nyílegyenesen halad (bár ezt flashbackekkel megpróbálják egy kicsit érdekesebbé tenni), és abban sem történik semmi igazán meglepő.
De ez a nézése közben nem tűnik fel, ugyanis a sztori hiányosságairól tökéletesen eltereli a figyelmet a vászonról sugárzó atmoszféra, a melankolikusan gyönyörű képek, a zene (aminek itt a történetben is erős szerepe van: hiába, a klasszikus vámpírok és a művészet kapcsolata még mindig jó téma). Meg az erős dráma. Meg Gemma Arterton iszonyúan erős jelenléte – na meg mellé Saorsie Ronan ábrándos, kék szemei. És persze a vámpírok misztikus, varázslatos, idegen és félelmetes világa. Ez bizony nem egy akciófilm, nem is romantikus, rózsaszín tiniálom, hanem egy elgondolkodtató, szép mozi, ami a vámpírok lelkét boncolgatva tár fel mélyebb kérdéseket.
Kicsit talán kevésbé mélyre ás, kevésbé akciódús, kevésbé újszerű, mint a rendező első vámpírfilmje volt – de még így is erős alkotás.
Értékelés: 7/10
