Az ablak épületgépészetileg annyit tesz: nyílászáró. Funkciója szerint a falon lévő, adott méretű réseket -nyílásokat- hivatott elzárni. Hasonló funkciót lát el az ajtó is, de arról majd máskor. De míg itt az ablak záró funkciót lát el, a filozófiailag jobbára épp az ellenkezőjét, miszerint az ablak egyfajta nyitás -és nem zárás- a külvilág felé, innen bentről, a belső, bezárt világból. Persze, rajta keresztül lehet kívülről befelé is nézni, ha éppen helyzetünkből fakadóan úgy adódik.
A gyönyörű Giovanna azonban inkább kifelé nézeget ezen az ablakon, kifelé még fiatal, de már-már végzetesen befásuló életéből, leginkább a szemközti ablak irányába, amely mögött egy vonzó, jóképű férfi lakik. A lány férje, Filippo szinte állandóan éjszakás műszakban dolgozik, ráadásul most éppen egy amnéziás öregurat hozott haza, ami újabb teher a lánynak. A csirkenevelőüzemben végzett munkáját gyűlöli, a gyereknevelés teljes egészében az ő vállát nyomja, egyedül talán a kocsmába szállított sütemények sütése nyújt valami kikapcsolódást számára, erre itt ez a furcsa öregúr... Lassan, ahogy telik az együtt töltött idő, egyre több esemény derül fel az öreg megdöbbentő múltjából, amelyek áttételesen ugyan, de gyökeres változást hoznak Giovanna életébe.
A 25 éve Olaszországban élő, török származású Ferzan Özpetektől néhányan megszokhatták már a fura lebegős hangulatú történeteket, a Törökfürdőt, valamint a Tudatlan tündéreket melegen fogadta az e filmeket játszó művészmozik közönsége. Ízlésesen megformált, visszafogottan keleties filmjei a gyönyörű képek és szereplők mellett témaválasztásukkal is figyelmet keltettek: Özpetek minden filmjében ott rejtőzik a melegség, a homoszexualitás még mindig nem túlbeszélt kérdésköre.
Ezen új, A szemközti ablak címet viselő filmjével úgy tűnik végletesen sikerült elfogadtatnia magát a nívós olasz filmtársadalomban, ugyanis tavaly szinte minden elnyerhető díjat begyűjtött a film, a legjobb film, színész (Massimo Girotti-Davide, az öreg), színésznő (Giovanna Mezzogiorno-Giovanna), zene (Marco Grillo) mellett az "iskolateremtő" filmeknek adományozható David-díjat is elnyerte.
Hogy A szemközti ablak valóban iskolateremtő alkotás-e, arra talán néhány év múlva érdemesebb visszatérni, annyi azonban bizonyos, hogy ismét egy légiesen szép, kedves, mégis megindító Özpetek filmet láthatunk. Légies, mert a mohamedán építészetből ismert indamotívumként könnyedén fonja tulajdonképpen súlyos történetét, a homoszexuális és zsidó Davide önfeláldozóan deportálásra szánt gyermekek sokaságát mentette meg a németek elől a második világháborúban, szép, mert Davide a háború után híres cukrász lett, valamint ilyen szép embereket ritkán lehet egy filmben látni, mint a film szinte összes szereplője, legyenek azok gyerekek, férfiak, nők, kövérek, soványak, öregek vagy fiatalok. Az elképesztő tortakölteményekről nem is beszélve, nyeltem csak nagyokat. Kedves, mert ebből a filmből, csakúgy, mint az előbbiekből csak úgy árad az embertársaink felé áradó szeretet, és egyben megindító, mert a megismert emberek sorsa tragikus fordulatot vesz ugyan, de végül mégis minden jól alakul.
Mindez történhetne harsányan, unalomig ismert, sokszor elpuffogtatott hatásvadász-patronok teljeskörű bevetésével, száztagú vonószenekar elnyújtott nyávogásával, ám Özpetek más utat választ. Történetét csendesen, meleg emberi derűvel, szeretettel meséli, a hangos száz hegedű helyett is csak maximum kettő szól, könnyek se hullanak literszám, nem handabandázik itt senki sem széles taglejtésekkel. Azt, hogy a százmillió dolláros mátrixok világában, terminátorok között ki kíváncsi egy feledékeny kedves öreg bácsira, aki azért valaha nagyobb hős volt minden el/beképzelt Neonál, azt nem tudom. Pedig ő még tortát is tud sütni, nem is akármilyet. Csak remélem, hogy néhányan azért igen, és nekik lesz igazuk!
