„Rómát látni, és meghalni” – szól a mondás, melynek hallatán azonnal fölsejlik bennünk az örök város kulturális, vallási és történelmi jelentősége. Jep Gambardella, a jómódú író, újságíró élete nem a fenti bölcsesség jegyében telik. A Colosseum, a Szent Péter-bazilika és a többi ismert építészeti remekmű csupán díszletként szolgál a hatvanötödik születésnapját ünneplő férfi végtelenül üres és céltalan mindennapjaihoz.
A film elején a római elit idős tagjai Jep születésnapját ünnepelve technozenére ropják a körtáncot egy diszkóban. Aztán megjelenik a főhős elegáns öltönyben, hátrafésült hajjal, kezében whiskyspohárral, arcán azzal a kisfiús félmosollyal, amely szinte az egész filmben rajta marad. Ez a mosoly a színjáték része, a férfi pedig remek színész. Mosolya mögött kiábrándultság és lelki üresség rejlik. Esetében már a gazdagokra jellemző (itt karikatúraszerűen ábrázolt) élményhajhászás is megjátszott.
Jep beszédes című regénye, „Az emberi készülék” negyven éve látott napvilágot. Azóta nem kezdett újabb műbe, inkább újságíróként látogat nevetséges performanszokat, majd hisztis színésznőkkel vitatkozik a művészet értelméről. „Barátait” hamisnak, magát mizantrópnak bélyegzi. Azt mondja, hatvanöt fölött már nem vesztegetheti olyasmire az idejét, amit nem akar. Nem mintha innentől bármi megváltozna. Ugyanazzal az ijesztő félmosollyal visz vacsorázni egy sztriptíztáncosnőt, mint amellyel a temetés etikettjéről oktatja: „Legyél szomorú, de ne lopd el a show-t a gyászoló családtól.”
Napjaink egyik legnevesebb olasz rendezőjének új alkotása vizuális szempontból egészen lenyűgöző. Róma nevezetességeit úgy láttatja a lassan úszó kamera, hogy a történelmi közegbe magától értetődően épülnek be modern és profán elemek. Precízen megkomponált képek sorát kapjuk ódon belső terekről, amelyek mára funkciójukat vesztve egy impotens társadalmi réteg illúzióit táplálják csupán. Ebben a furcsa kavalkádban keresi Jep az igazi „nagy szépséget”, ha úgy tetszik, a létezés értelmét, ám minden irányból csak nonszensz és triviális válaszokat kap.
Nem is kaphat mást, hiszen lépten-nyomon elképesztően groteszk jelenségekkel kerül szembe. Egy kedélyes orvos jó pénzért szilikont fecskendez a futószalagon érkező „luxusöregek” arcába, egy zokogó kislány festéket fröcsögtet egy hatalmas, fehér vászonra, egy bűvész egy zsiráf eltüntetésén ügyködik az ezeréves boltozatok alatt. A trükk, a szemfényvesztés a film végére Jep képmutató életének allegóriájává válik, a változáshoz minimum egy szent érkezése lenne szükséges.
Toni Servillo játéka visszafogott, mégis tele van finom árnyalatokkal. Lehengerlő elegancia, nyugalom és melegség árad belőle, éppen ezért vitális tud lenni (mintha csak fiatal önmaga volna), ami a nézőnek nagyon jólesik ebben az egyszerre enervált és hedonista közegben. Alakításával mintegy karonfogva vezet be minket ennek az abszurd világnak a sűrűjébe, hogy a torokszorító, de kissé didaktikus lezárásban annál jobb legyen kilépni belőle – vele együtt.
Pontszám: 9/10
