Sejtettem, hogy nem tudok majd aludni: baseballütőkkel agyonvernek két pasit, a jelenet - kidolgozott apró részletekkel, paradicsomlével, nagytotálban - körülbelül öt percig tart. (És ebből a látványfajtából nem az egyetlen.) Mert az alvilág, sőt a maffia dolgozik Scorsese legújabb eposzában, a Casino című háromórás filmjében, és a maffia már csak így szokta. Vigasztalásul James Wood, Robert De Niro, Sharon Stone látható. Nagy nevek, hát persze, hogy be akartam magam fizetni. (Hoppá: 400 lett a beugró, merthogy - időben legalábbis - dupla az élvezet.)
Sajnos ezúttal nem Scorsese nagy formáját láthatjuk. A sztori ugyan több, mint aminek első látásra látszik, de a mű azért így is elég halovány. De Nirót - az Ászt - azért teszi a maffia a Las Vegas-i kaszinók élére, hogy csináljon rendet, és a lenyúlt pénzek szépen folydogáljanak a központba. Persze tudják, hogy maga is sáros egy kicsit: rablóból lesz a legjobb pandúr. Ám kiderül, hogy De Niro csakugyan rendet akar - akkor is, ha ezzel beleütközik a helyi hatóságba (a korrupt rendőrfőnökbe), és persze magába a maffiába. Merthogy gyerekkori pajtása is felbukkan a játékasztaloknál, Nicky Santoro (Joe Pesci), és ő aztán igazi nehézfiú. De még ez sem volna nagy baj: a balhé abból támad, hogy De Niro beleszeret a csodálatos luxuskurvába (Ginger: Sharon Stone), ez lesz a végzete. Az hagyján, hogy feleségül veszi, de azt hiszi, sikerül házinyúllá nevelnie. Nem megy, kijátsszák, ő meg féltékenykedik, a Stone lány az ellenséghez (a maffiás Nickyhez) megy védelemért. Szóval benne van a slamasztikában. És minden fordulóponton lőnek keményen... Nem sorolom. A végén mindenki kinyiffan: a Stone lányt túladagolják, Nickyből elege lesz a maffiának is, az FBI meg felszámolja az egészet. A régi Las Vegast is lerombolják, hogy egy vadonatújat építsenek a helyére. Nosztalgia nélkül nem megy...
Egyetlen túlélője van a rémes történetnek: De Niro. Ami azért nem semmi - itt mintha a régi Scorsese filozófiája térne vissza egy gesztus erejéig. Mert ez a figura azzal lett nagy, hogy tudott valamit; hótbiztos tippjei voltak: lóverseny vagy baccarat - mindenről előre tudta, ki fogja nyerni. Így született, volt tehát hivatása, azaz volt hová visszamennie. Igazi mesebeli hős.
A film poénja, hogy két belső monológ - De Niróé és Nickyé - meséli el a történetet és a hetvenes éveket. Látjuk a dolgokat, de az ő kommentárjaikat hallgatjuk: fura, még nem látott megoldás. Persze azért van dialóg is, többnyire a b... meg különböző variációiból kombinálva: ami amerikaiul ugyan elég szegényes, hál' istennek a magyar feliratozás a vásznon is kivirágoztatja verhetetlen utcai folklórunkat.
A mozi a Volt egyszer egy Amerika távoli emlékét idézi, de micsoda különbség...! Egyetlen tanulságot viszek haza: soha az életbe nem megyek Las Vegasba, mert ott arra megy a játék, hogy a betérő manusokat totál megkopasszák. Ha nagyon viszket, hát kimegyek a Moszkva térre, és beugrok egy "itt a piros, hol a pirosra". Bár azt mondják, abban is van egy kis stikli. De legalább nem kell szmokingba öltözni és egy csomó pénzt kiadni: legfeljebb pár ezrest bukok, aztán ott a hatos, bérletem van, haza tudok menni.
De ez már naturalizmus.
