Ha hirtelen kellene felállítani a diagnózist, akkor azt mondanám, hogy A vizsga krónikus és gyógyíthatatlan identitásválságban szenved. Igazából mozifilm szeretne lenni, azon belül is snájdig thriller, vagyis: igazi szórakoztató dolgozat, amelynek a történelem (az ’56 utáni, legsötétebb évek) csupán ürügy, díszlet, papírmasé. Az izgalom lehetőleg majd elnyomja a mondandó hiányát, a néző meg önfeledten tanul. Milyen szörnyű idők is voltak azok...
Nos, Bergendy Péter második munkája valójában egy igényesebb tévéfilm szintjét közelíti, és nagyon jól festene valamelyik hétköznap az esti műsorsávban. Mert ugyan akad egy-két szebb külső jelenet, ám Tóth Zsolt operatőr sem képes a csodákra, bár láthatóan törekszik rá. A vizsga legtöbb megoldása szegénységszagú, kompromisszumoktól terhes, hiába próbálják elkapni az éjszaka kásás fényeit, a hajnalt, valahogy minden műtermi lesz, kevés pénzből kihozott bűvészkedés. Bergendy munkájának egyetlen erénye (akárcsak a halovány Terézanyu esetében): a színészek. Kulka János, Scherer Péter és Haumann Péter álmából felébresztve is életre kelti a nem túl sokszínű karaktereket. Még Nagy Zsolt hadarása és Hámori Gabriella inkább éteri, semmint hús-vér alakítása sem ront az összképen. Más kérdés, hogy a színészi teljesítmény csakhamar kinövi a film kereteit, szétfeszíti a soványka forgatókönyvet. Merthogy épp ez a legnagyobb baj. Bármennyire is erőlködik ugyanis a rendező, a történésekben nincs izgalom, márpedig egy thriller feszültség nélkül maga a siralomház. Az egyetlen nagyobb csavart a rutinosabb néző már a film közepén kiszúrja, megfejti, a két lakás közti rohangálás pedig nem képes megmozdítani ezt a rettentően sematikus alkotást.
Elvileg arról lenne szó, hogy a forradalom után a belügyi szervek amolyan alkalmassági vizsgát eszeltek ki, hogy a forradalommal szimpatizáló vagy csak megingott kollégákat kiszűrjék maguk közül. A vizsga alapja jobbára a lehallgatás, a megfigyelés, ha van is akció, az inkább mulatságos, semmint feszültségkeltő. Persze kínálkozna még egy megoldás. Ha izgalom híján drámaként kezdené nézni az ember A vizsgát, amely voltaképpen a diktatúra végtelen üldözési mániájáról szól, arról, hogy mennyi kóros bizalmatlanság kell egy csipetnyi bizalomhoz. Csakhogy mit is mond nekünk akkor a film? Hát hogy a relatíve emberséges Markó Pál (Kulka János) mesterien ért az emberek kínzásához, megfigyeléséhez, ám az általa beszervezett, fiaként kedvelt ügynököt szeretné mégis „megmenteni”. A kötelékben tartani. Szeretné, ha átmenne a vizsgán. Kis család ez. Összetartó. Meg sem fordul a fejében a kiugrás lehetősége, szót sem veszteget arra, hogy mi is történt egy évvel azelőtt az országban. Nyoma sincs benne megbánásnak, kétségnek. Csinálja, amihez ért.
Mégis ő lesz szimpatikus a sok besúgó, verőember és ügynök között. Ártatlan ember ugyanis csak mutatóba tűnik fel a vásznon. Kinek drukkoljon akkor a néző? Kivel azonosuljon? Hát a legkevésbé rosszal. Vagyis az elnyomó hatalom képviselőjének akaratlan apológiája A vizsga. Az öntudatos, érző szívű, kemény kezű ügynöké. A régi iskola kemény titánjáé, aki most mégis partvonalra kerül. "Áldozat" lesz egy pillanatig. Most komolyan kérdem: ez tényleg megérdemel egy filmet?
