Lehetne ez egy táncfilm, szerelmesfilm, karriertörténet, de végül is egyik sem. Ez mind beváltatlan ígéret marad. A karrier-szál nem igazán bomlik ki, sőt épp csak elkezdődik, amikor a film már véget ér. A szerelem ugyan végigköveti az egész történetet, mégsem alapvető vagy igazán fontos, egyszerűen azért, mert nem téma, hanem eszköz, a dramaturgia fő szervezőeszköze: indokolja a cselekmény fordulatait, segítséget nyújt az okok és célok megértéséhez és elfogadásához, kikerekíti az egyébként suta, szögletes jellemeket, helyzeteket. A tánc pedig csupán háttér, apropó az egész történethez, egész nyugodtan lehetne helyette matek (Good Will Hunting), irodalom (Fedezd fel Forrestert), póker (Pókerarcok) - vagy akár kosárlabda, ahogyan az a forgatókönyv első változatában is szerepelt.
Jelen alkotás az előbb említett mozidarabok útját igyekszik járni, egy izgalmas tevékenység ürügyén próbál szólni olyan elévülhetetlenül alapvető amerikai-hollywoodi kérdésekről, mint az identitás keresése, az egyedül üdvözítő helyes út megtalálása, saját kishitűségünk és gyarló félelmeink legyőzése, választás múlt és jövő között.
Teszi mindezt azonban jelentősen felhígított formában, így aztán az amúgy is unalmas témát sem sikerül kibontani, viszont szimplán szórakozni sem hagyják az embert. Mindenképp úgy tűnik, ez is azon filmek számát szaporítja, melyek túl sok mindent szeretnének egyszerre: könnyednek is lenni, és mélyenszántónak is, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, csak ne túl komolyan, mert az meglátszik a nézőszámon. A sok téma között elvész a lényeg, a néző joggal érezheti úgy, hogy egyszerre több mézesmadzagot is elhúztak az orra előtt.
Mindez azért kár, mert egy jó kis táncfilm igazán kisülhetett volna ebből az egészből, amire amúgy is igen nagy szükség volna manapság, tekintve a jó évtizedes ínséget. Az alapötlet jó, hip-hop és balett ütközik, majd fonódik fokozatosan össze, a fehér lány és a fekete fiú szerelmének bimbózása közepette. Csak az a mértéktelen sok probléma ne volna...
Az egészben a zene a legjobb. Arra is képes, hogy a szkeptikus, begyöpösödött "öregembereket" is meggyőzze, ez is egy életképes és erős zenei irányzat, sőt határozottan élvezhető, ha magas színvonalon művelik. Itt nálunk csak a nyálas fiúbandák, meg Zoltán Erika jut az ember eszébe, de úgy tűnik, hazájában e stílusnak komoly kultúrája és igényes művelői vannak.
Nos, a filmzenealbum kétség kívül jelentősen drágább a mozijegynél, ugyanakkor számtalanszor újrahallgatható. Talán érdemes megfontolni.
