Reese Whiterspoon cuki is, szép is, jó színésznő is, a Csábítunk és védünk trailere egész jó poénokat villogtatott – mégis, hogy sülhetett el akkor ez az egész ennyire rosszul? Mert sajnos hiába minden jóindulat, ez a film menthetetlenül rossz. És még szinkronos is, ami úgy általában nem szokott javítani a filmeken, de ezt meg egyenesen katasztrófába dönti. Gondoljatok bele – ezt a magyar címet egyszer már ellőtték a Beépített szépség második részénél. Na, hát kábé ilyen fantáziadús a szinkron is.
Mivel kezdjük? Hogy a trailerben látottak ellenére nem a sztereotípiák kifigurázására épül, hanem konkrétan magukra a sztereotípiákra? Hogy ettől olyan, mintha valaki egy nagyon unalmas szőkenős, vagyis inkább mexikóinős, vagyis inkább rendőrnős viccet mesélne másfél órán keresztül? Hogy nincs története? Hogy nincs logikája? Hogy vannak benne szereplők és szálak, amik a lehető legcsúnyább módon lógnak a levegőben?
Mondok egy példát az utóbbira. Feltűnik a filmben egy szexi pasi. Persze, miért ne, ha a férfi főszereplős filmekben vannak bombázó nőcik, csak úgy, akkor itt miért ne lehetne egy hapsi (aki mondjuk nekem nem tűnik vonzónak, de Whiterspoonnak láthatólag tetszik, hát oké, akkor elhiszem neki, hogy belezúg első látásra). De aztán ez a fickó nem csinál semmit! Egyszercsak odakerül, beveri a fejét, valami nagyon gyenge dumával (bár inkább persze a fehérpólós felsőtestével) leveszi a lábáról a lányokat, aztán még csókolóznak is, és aztán… Ööö… Nem tudni, kicsoda ez, honnan jön, mi a szerepe (ja, de: leken egy pofont valakinek egy kritikus pillanatban, de… miért is teszi ezt? Mert szerelem első látásra?), aztán eltűnik a képből, hogy aztán az utolsó jelenetben, a meghajláskor megint megjelenjen bután vigyorogva…
Vagy ott van Sofia Vergera karaktere, aki mindig éppen azzá változik, amire éppen a történetnek (vagy az aktuális poénnak) szüksége van. Hol harsány, buta nőci, hol minden hájjal megkent maffiózófeleség, hol plázatrampli… És ezeket a színeváltozásokat nem lehet mivel magyarázni, egyszerűen csak kellettek úgynevezett fordulatok a filmbe, különben borzasztóan unalmas lenne, és azt találták ki, hogy majd ez így egy olyan, izé, „mély karakter” lesz, aki körül majd forognak az események szálai. De Sofia Vergera (vagy, najó, az által megformált Daniella) nem tud mély lenni, egyszerűen csak hol így sekélyes, hol úgy.
Az egyetlen normális figura és értékelhető momentum az Reese Whiterspoon. Az ő karakterének a felépítése, ahogy egy rendőr okos kis szöszi kislányából szabálymániás, kétbalkezes fakabát lesz, az teljesen rendben van, és ő még képes egy abnormálisan hideg, (nem is olyan) enyhén mániákus szőkerendőrnő-sablont is szerethetővé tenni. Viccessé nem, az azért még az ő képességeit is meghaladja: a rendőrnővel kapcsolatos poénok sorra befulladnak, de legalább egy kicsit elnéző mosollyal tudunk neki szurkolni.
A nagy baj az, hogy nincs mihez. Főhősnőinkkel semmi izgalmas nem történik – üldözik őket ugyan a korrupt zsaruk és kartell bérgyilkosai is, de azon kívül, hogy szerencsétlenkednek, és véletlenszerű, erőltetetten poénos(nak szánt) szituációkba futnak, nem történik velük igazán semmi. Az akciójelenetek egy nyolcvanas évekbeli tévésorozatban is gáznak számítottak volna, a fordulatok minőségéről mindent elárul az, hogy amint feltűnnek a képen a rosszfiúk, azonnal lehet tudni róluk, hogy ők azok, hiába csak a végén lettek volna leleplezve egy „izgalmas fordulattal”, a humor pedig a legjobb indulattal is csak néhány gyors kacajhoz elég az egész film alatt.
Mi marad? Két szép nő, akik közül az egyik jó színésznő, a másiknak meg nagy mellei vannak. Döntse el mindenki maga, hogy ezért érdemes-e beülni a moziba.
Értékelés: 2/10
