Motel - hangzik igen egyszerű címe a Bodó Viktor-Vinnai András szerzőpáros által szignált műnek. A cím eleve ígéretes - film noir-k, krimik és pszicho-thrillerek edzett befogadóiként a példaértékű néző már tudja: egy motel az ideális helyszínt képezi gyanús alakok és végzetes hölgyek közt történő csendes eleganciájú vérfürdők és veszélyes csábítások lebonyolítására. Aha, jó kis krimi, rejtély és váratlan fordulatokon át vezető garantált leleplezés!- dől hátra az első tíz perc után a gyanútlan néző, akinek figyelmét nem ragadta meg azonnal a megsokszorozott írói figyelmeztetés. Az előadás színlapja ugyanis megelőlegezi a nézőnek, amit hamarosan Dexter Waughn, a Motel álmatlanságban szenvedő írófigurája is megismétel előadás kezdetekor Gül Ebrudalssonnak, a bamba portásnak: hiábavaló a történések kimenetelének firtatása, cselekményszálak precíz bogozgatása. Természetesen ő, az író az, aki megírja a motelben zajló kusza eseményeket, azaz a portárs írja, hogy ő írja, vagyis ő írja, hogy a portárs írja, hogy ő írja? - a kerettörténetet lassan önmagát keretezi, aztán önmaga keretéve válik, a történetírás szintjei (ahogy a motel szintjei is) megtöbbszöröződnek.
Kezdetben azonban mit sem észlelünk mindebből. Az átlagos néző egyre harsányabban vidul a sablonosan kedves helyzeteken és az ígényes színészi játékon, ilyesmit neveznek talán "felhőtlen szórakozásnak" Akad itt minden: diktátor hajlamú igazgató, fapofájú portás, túlérzékeny szobalány, titokzatos szépségű hölgy, beazonosíthatatlan nyelven makogó gondnok, rókafarok-kulcstartóval ékes kamionsofőr, veszekvő szerelmes(?)pár, fokozatosan megőrülő tudósok És egyáltalán, mindenki fokozatosan megőrülni látszik, a motelben egyre furcsább dolgok történnek. Míg egyszercsak a derűs néző ajkára fagy a mosoly: hirtelen felmerül benne a gyanú, hogy itt visszaélnek naivitásával, egyszerű kis elvárásaival - a sztori korántsem olyan akadálytalanul befogadható, mint remélni merte. Itt igencsak koncentrálni kell, ha minden összefüggést érteni akarunk. Feszült figyelem következik tehát. A néző kétségbeesetten próbálja meg összekötni a meglévő, vagy meg nem lévő szálakat: mit akar itt a két bérgyilkos? Miféle impulzust vizsgálnak a tudósok? Mi a titka Teresának? És egyáltalán, mi történik itt? Legkésőbb az egymás bőrébe bújás leleményes jelenete után azonban a legelszántabb néző is feladja és megelégszik az egyes, egymástól egyre függetlenebbnek tűnő epizódok nyomonkövetésével.
Szerencsére így is marad, ami lekössön minket: Bodó Viktor és Vinnai András sziporkázó humorral megírt motele egyszerre hitchkockian félelmetes, lynch-szerűen tokzatos és tarantinósan abszurd. Az alkotók vígan idézgetnek a huszadik század filmklasszikusaiból, vidáman játszanak el azzal, hogy tudatunk mélyén mozgósítsák filmzene-ismeretünk töredékeit. Asszociációs hálónk végül legalább olyan kusza, mint a Motel félhomályos folyósói. A motel önálló élőlényként burjánzik tovább feltartózhatatlanul.
Azonban az ötletparádé lassan megfenekleni látszik. A kezdetben sokkolt néző lassan semmin sem lepődik meg, a konvenció felrúgása maga is rég konvencióvá vált. Bodó és Vinnai - úgy tűnik - maguk is elvesztek a Motel útvesztőjében. Kényszerű folytatásként jöhet tehát a díszlet-bontás: a Motel önmagát is felszámolja, a blődlizés üres, mennyország-szerű térben folytatódik, térdig felhőkben ideges angyalka siet át a színen, míg a deformált motel-hősök hatalmas kardokkal harcolnak.
Akár egy zabolátlan szobanövény megfékezése, a Motel befejezése is gondot okoz készítőinek. Dícséretére váljék az előadásnak, hogy a kitaposott könnyebbik út (középszerű vég) helyett az alkotók az izgalmasabbat választják: több vég-alternatívát kínálnak fel egymás mellett, illetve egymás után. Színházi alaphelyzetre kérdez rá a rendező: mikor ér véget egy előadás? Egyáltalán, törvényszerűen véget kell érnie? A Motelnek (legalább) három vége van. Először a "mennyország"-jelenet után, ahol az előadás konvencionálisan véget érni látszik: sötét, taps, meghajlások. Néhány perccel ezután azonban, amikor a nézők nagyrésze a folyósóig sem juthatott el, felmegy egy hátsó függöny: a motel személyzete és vendégei ad-hoc britpop együttessé vedlenek át, felharsan a play-back. (E sorok írójának különösen a DJ-pult mögött tevékenykedő fülhallgatós angyal nyerte el tetszését.) Amikor ennek is vége szakad, a lelkes közönség egy részét már erőszakkal sem lehetne eltávolítani a nézőtérről. Szinte várható, hogy következik is újabb ráadás. Néhány szereplő a rivalda elejére ül ki és a bizottsági ülés kezdetét várja. Hosszú perceken keresztül. Természetesen semmi sem kezdődik, de a nézők mostanra minden színészi mozdulatot ovációval fogadnak, poénként élnek meg minden mozdulatot avagy mozdulatlanságot.
Bodó és Vinnai kísérlete, amennyiben arra irányul, hogy a nézőt kimozdítsa a hagyományos értelemben vett befogadói pozícióból, sikeresnek tűnik. Hogy valóban ez volt-e céljuk, számomra kétséges. Inkább úgy tűnik, rendező és író engedtek az egyre kuszábbá váló cselekményháló csábításának, a néző felé irányuló provokáció pedig még egyetlen fiatal alkotók neve által fémjelezett előadásnak sem ártott. Még ha vannak is megoldatlan problémák az előadásban, buta provokálásnál vagy középszerű bóvlinál mindenképpen többet láttunk. A burjánzó szövegtest, és vele együtt az egész előadás pedig folyamatosan változik.
