Pénteken kivégzik Kevin Spaceyt. Ma hétfő van, jogorvoslat már nem lehetséges, jöhet a sajtó. Az elítélt és ügyvédje kiválasztanak egy korábbi megszólalásaiért becsült s mértékadó lapnál működő riportert: félmillió dollárért kedden, szerdán, csütörtökön két-két órás interjúk, ennyi elég, és a fegyintézetnek is belefér. Ez Alan Parker filmje, amit Kevin Spacey elmesél, hangfelvétel nem készíthető, jegyzetelni lehet. A riporter Kate Winslet, aki azzal vívta ki alanya elismerését, hogy tényfeltárásai során egyszer odáig ragadtatta magát, hogy forrásai védelmében még pár napra börtönbe vonulni se szégyellt, mondván, holnap is van nap, kell a forrás.

E kondíciók ismeretében könnyen kitalálható, alighanem arról lesz itt nagyon szó, hogy Kevin ártatlan-e esetleg, urambocsá', megúszhatja-e, amikor látszólag már minden veszve van. Nos, nyilvánvaló, mire idáig érünk, a felvetett kérdéskörről minden érintettnek megvan a saját véleménye. Ezek közül a film előrehaladásának szempontjából kettő számít: a nézőé és a riporteré. Kate megmondja: nem hisz Kevin ártatlanságában, inkább az igazságszolgáltatásban, ha egyszer elítélték, nyilván megerőszakolta és megölte azt a szegin asszont. Persze ez akkor van, amikor még csak a bemutatkozáson vannak túl. Természetesen a néző sokkal okosabb, mint Kate (sőt mint az újságírók általában), de lehet, hogy nem okosabb, csak más irányúak az előítéletei. Talán nem prejudikálunk, ha azt mondjuk: úgy gondolkodik, hogy ha Kevin bűnös lenne, miért csinálnának róla filmet, játékfilmet, a Hidegvérrel címűn meg már kösz szépen, túl vagyunk, apró örömök szépítik meg az életet.

A film aztán végig erre a két dologra játszik, hogyan lát egyre tisztábban a néző, s hogyan alakul át Kate minden kezdeti meggyőződése. Leszögezhetjük, más-más információk hatnak erősebben a versenyzőkre, az egyik fordulatnak a riporter, a másiknak a néző örülhet. A metódus nagyjából a The Sting (Nagy balhé) című filmre emlékeztet, annak humora és bája nélkül. Most nagyon komolyak vagyunk.

Ami azt illeti, lehetünk is, mert természetesen nem csupán Kevin élete a tét, miért is lenne, kivégzik vagy megússza, két hét múlva a következő opusban izgulhatunk érte. Alan Parker filmjében nagy dologról van szó: a halálbüntetésről. Hogy az mind erkölcsileg, mind preventíve, ugye. Ráadásul Kevin (a továbbiakban: David Gale) a korábbiakban mint jó nevű egyetemi professzor a halálbüntetés elleni harc egyik vezéralakja volt, s ebben legfőbb fegyvertársa pedig pont az áldozat maga.

David Gale meséje a kályhánál kezdődik, a bűnhöz és büntetéshez látszólag távolról sem kapcsolódó történetfoszlányokkal, melyekről azonban hamar kiderül, fontosak elengedhetetlenül. A metódust már említettük, mindig megtudunk valami perdöntőt, s ugyanakkor mindig módunk nyílik valami újabb végzetes következtetés meghozatalára, aha, alighanem a valamivel megbántott kovbojkalapos segítőtárs lehet a gyilkos, mert működésében megint egy gyanús momentumra bukkantunk, ilyesmikre gondolok. Nos, korántsem véletlen az effajta építkezés, hiszen így Alan Parker a film teljes hosszán keresztül csinálhatja azt, amihez legjobban ért: jelenetezhet. Áriák sorát vezeti hát elő, végig azonos feszültségi szinten (magasan), s végig roppant körültekintően (díszlet, jelmez, fényviszonyok, ki honnan jön be, s merre lép le). Nem hibázik egyszer sem. Ahogy mondani szokták, bravúrosan megoldott jeleneteket látunk...

Az sem baj, bár én kifejezetten nem szeretem, hogy tipikus visszafelé csinált filmről van szó, ahol folyamatosan érezhető, hogy először a megfejtés volt kész, s végig azért ment a bruszt, hogy az előzményeket súrlódás nélkül lehessen pászítani. S mert az alkotók piszkosul nem most jöttek a hathúszassal, ez is hibátlanul működik: a néző mindig kicsivel többet tud, mint ahol éppen a film tart, de annál azért kevesebbet, hogy a végső megoldás birtokosának legyen mondható. Ha a módszer szalajt valahol, az az lehet, hogy a kelleténél többször érezhetjük magunkat e végső tudás tudójának, s kicsit fáraszt esetleg, hogy újra meg újra beleköp valaki a levesbe, ami már úgyis tele van csulával. Persze mondhatnánk, hogy a dolog megéri a fáradságot, ha a végeredmény - épp a mondott metódus miatt -, nem volna annyira kiagyaltnak ható, ami már túlzás. Közben pont erről van szó, egy nagy agyalmány története elevenedik meg. Ám befogadói szempontból szerintem édes mindegy, hogy most akkor a szereplők vagy az alkotók agyalmánya játszik. Természetesen a szereplőké, s természetesen tudjuk, hogy ez mégis az alkotóké. Rendben van.

Voltaképpen kézenfekvő volna feltenni a kérdést, vajon a David Gale élete című film mennyit tesz hozzá a halálbüntetést övező társadalmi diskurzushoz. Nem sokat persze, de végtére is ez egy szórakoztatásra szánt mozimű, azért is hálásnak kellene lenni, hogy ébren tart egy valóságos problémát: a múlt héten is arról szólt a tévé, hogy Amerikában kivégeznek, kivégeztek valakit. Tehát az időzítéssel sincs gond. Szerény ez irányú ismereteim annak közlésére is felbátorítanak, hogy szinte biztos: a következő hasontárgyú dolgozat is időben fog érkezni. Amivel együtt az is leszögezhető, hogy vizsgált darabunk egy, a megszokott színvonalon abszolvált rutinmunka, éppenséggel végignézhető, de semmi különös. Ám az önmaga által megcélzott társadalmi jelentőséghez való viszonyát mégis legkönnyebben egy - gondolom, közismert - viccel lehet érzékeltetni. Csöngetnek. A csávó ajtót nyit. A küszöbön egy kicsike halál áll, úgy húsz centi az egész, de minden stimmel: csuklya, kasza, csontváz. - Jaj, istenem, jaj-jaj!
-Nem beszarni! A tengerimalacért jöttem.