Kétszeresen is becsapós a cím. Bár azt sugallja, nem önéletrajzi film, nem egy életút bomlik ki a szemünk előtt, hanem az idős mester alkonyi időszaka, annak is egy szűk szelete, viszont cserébe két Renoirral is megismerkedünk: a már híres festővel és a leendő filmrendezővel. Plusz kettejük múzsájával, Catherine Hessling színésznővel. S valamiféle ártatlan érzelmi háromszöggel is.
Igazából nem is a két alkotó áll a film középpontjában, hanem a vörös démon, aki előbb Pierre-Auguste Renoirnak áll modellt, majd miután elcsábítja a háborús sebesüléséből lábadozó Jeant, rágni kezdi a fülét, hogy legyen filmrendező, hiszen úgy könnyen jutna szerephez a vásznon. Ma már tudjuk, ez a küldetése maximális sikerrel járt: Jean Renoirt egy válásba torkolló, viharos kapcsolattal, a filmművészetet pedig számos izgalmas mozgóképpel ajándékozta meg. És akkor még nem is beszéltünk Renoir utolsó, színpompás festményeiről. Vagyis Hessling minden démonisága és helyezkedése dacára igazi múzsának bizonyult.
Sajnos azonban a legfőbb alkotó, Gilles Bourdos rendező valahogy elvész a filmje csodás tájai között. Pedig kínosan ügyel a részletekre. Hosszan mutatja Renoir reumás, eltorzult kezét, melyhez az egyre hevesebb gyulladások miatt hozzá kell kötözni az ecsetet, másképpen nem tudja tartani. Látjuk a nagy és buja kerttel rendelkező vidéki házat a Földközi-tenger mellett, ahová megromlott egészségi állapota miatt költözött le. A környezet, a színpompás természet pedig számos képének ihletője lesz, s minél jobban elhatalmasodik az emberiségen a heveny őrület az első világháború formájában, annál inkább lesznek derűsek, élettől vibrálóak, talán tiltakozásképpen, a festményei. Mi, Renoirok nem használunk feketét, mondja fiának, Jeannak, aki később ezt már nem egészen tartja be, hiszen filmjei bizony már megmerítkeznek a sötétségben is. Szóval Bourdos tényleg mindent tud, és operatőre, Ping Bin Lee is vadássza a vászonra illő, napfényes képeket, mintha ő maga is ecsettel dolgozna. Ettől persze kissé modorossá és szépelgővé válik minden, néhol már giccsessé is, de hát Renoirról mégsem lehet Goya sötét korszakának megfelelően mesélni.
De talán épp ez a baj. Hogy Bourdos és vele mindenki mesélni akar, még pontosabban illusztrálni, egy nagy festő utolsó korszakát. Bármikor le lehetne vetíteni a filmet egy művészettörténet-órán, de a filmet tanuló diákoknak már kevésbé, hacsak nem arra akarnánk példát hozni, hogy milyen egy élettelen és steril alkotás. Mert még arra se nagyon kapunk választ, hogy miért fontos Bourdos-nak a XXI. század elején, hogy filmet készítsen a festőről és fiáról, mi motiválja, mi keltette fel az érdeklődését. Egyáltalán: milyen kérdéseket fogalmazott meg útközben? Mert a Renoirral nem az a baj, hogy kérdés nélküli válaszokkal lepne meg (nem teszi), hanem az alkotói töprengés hiánya. Pedig enélkül még a legegyszerűbb ecsetvonás is üres marad. Egy folt csupán, bár annak, mondjuk, tetszetős. S így valahogy nekünk se lesz fontos semmi, a film szép lassan elhömpölyög előttünk, látunk szép és meztelen hölgyeket, a szép vidéki Franciaországot, csipetnyit a háborúból, és kész. Ám ettől valahogy a karakterek is csak tengnek-lengnek a filmben, a legkisebb fiú idegesítően kotnyeles karaktere csak azért van ott, mert nem lehet kiradírozni az életrajzból. (Három fia született ugyanis Pierre-Auguste Renoirnak.) Hasonlóan nem találja el Christa Theret a vörös hajú múzsa valódi lényét, azt, ami képes lenne berántani minket hozzá. Hol idegesítően buta, hol pedig a végzet asszonyának halavány mása, s bár üdesége valóban festővászonra kívánkozik, nem képes mozgatni, felizzítani a filmet. A Jeant játszó Vincent Rottiers valami furcsa és egészen bárgyú arckifejezéssel próbálja megúszni a jeleneteit, mintha rajta már igazán nem múlna semmi, egyedül Michel Bouquet mutat valami érdekeset, bár neki van talán a legkevesebb dolga: öregesen totyog, és dörmög hozzá megfelelő életbölcsességeket.
