A minap egy irodalmi esten hallgattam Czeizel Endre professzort, aki a rá jellemző szenvedélyességgel biztatott: támogassuk jobban a költőket, írókat, akik esetleg bármekkora világhírnévre is tesznek szert, azért mégiscsak be vannak zárva egy lakossági és nyelvi méreteit tekintve is kicsiny Magyarországba.
[img id=424884 instance=1 align=left img]Példát is említett arra, hogy a jelentős írói életművek mögött az esetek jó részében jelentős egzisztenciális támogatás állt, az pedig kutatásaiból is tudható, hogy a költő-írózsenik gyakori egészségromlása, korai halála okaként a létért való küzdelem könyörtelensége is egyértelműen bizonyítható. Igaz – gondoltam akkor is – Czeizelről, amit egyébként ő is szívesen idéz Szent-Györgyi Alberttől: „Minden igazi természettudósba szorult egy kis filozófus meg egy kis költő.”
Czeizel már az előző század hetvenes éveiben megjelentette Az emberi öröklődés című, tankönyv méretű és jellegű könyvét, a nyolcvanas évektől pedig szinte sorozatban ontotta – számtalan tanulmányán és előadásán kívül – azokat a műveket, amelyekben mindinkább a szellemi képességekkel és fejleszthetőségükkel, a zseni fogalmával, illetve „természetrajzával” foglalkozott.
És amikor érveket támogató vagy azokkal felérő illusztrációra volt szüksége, majdnem mindig költőkhöz fordult. Azóta is minden írásbeli és szóbeli prezentációja tele van versidézetekkel.
Érdeklődése és kutatómunkája középpontjába igen hamar a nagy alkotók és alkotások kerültek, de olyan vehemens lendülettel, hogy az emberek néha az volt az érzése: nem a genetika felől érkezik a művészetekhez, hanem éppen fordítva.
Újabb és újabb műveiben foglalkozott képzőművészekkel, zeneművészekkel, államférfiakkal, tudósokkal, sportolókkal is. Beethoven, Petőfi, Van Gogh, Széchenyi, Csontváry, Ady, Shakespeare, Picasso, Toulouse-Lautrec, Puskin, Leonardo da Vinci, J. S. Bach, Németh László, Bolyai, Andersen, Goethe, Mátyás király vagy a sportoló Papp László és Gerevich Aladár – csak néhány név a színes és igen hosszú sorból.
Elődök és utódok, családfák, betegségek, kórtörténetek, halálokok, házasságok és válások, életviteli sajátosságok – számtalan területe a kutatásnak, s könyveiben mindez összevetve a rohamosan fejlődő genetika legfrissebb vívmányaival vagy problémáival, ezenközben néhány saját elnevezésű és külföldön is széles körben publikált tudományos eredményeivel. Az általa rajongásig tisztelt, szeretett és szinte szüntelenül reklámozott magyar zsenik gyakori sorsában módja volt osztozni, amikor néhány éve és néhány éven át igaztalan meghurcoltatást is el kellett szenvednie idehaza.
Ma, nyugdíjasként járja ugyan a világot, mert szinte valamennyi kontinensre hívják előadni, tanítani, mégis – mint előszavában írja – több ideje jut szeretett géniuszaira, illetve azokra az ismeretekre, amelyek a zsenialitás áldásával-átkával ragyogtatott-megvert emberek adottságaiból és sorsából, „társadalmi értetlenségük és önirtásuk” következtében általánosíthatóak.
Most megjelent kötete korábbiak egyesítéséből jött létre, és csak magyar költőkre fókuszál. A 16 „megvizsgált” géniusz névsora lenyűgöző: Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Madách Imre, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy László.
[img id=475419 instance=1 align=left img]E könyv megjelenésének két kézenfekvő aktualitása is van. Az egyik: miközben terjed az úgynevezett irodalmi bulvár, amely a pletykamagazinok látókörével és olykor ízlésével végez úgymond irodalomterjesztést a jeles írók ágybeli működéséről, nagyon jó, ha akad könyv – mint ez –, amely tanúsítja, hogy nyálcsurgatás, kukkolás nélkül képes érthetőbbé, sőt vonzóbbá tenni a jelentős alkotókat, mégpedig lényeges tetteik, tehát alkotásuk felől.
Nem elhallgatva személyes sorsuk sok, szexualitást is tartalmazó történetét, de elsősorban nem üzleti tervek szolgálatában, hanem a művészi teljesítményükhöz méltó, a sorsuk lényegéhez közelítő komolysággal, és mégis érdekesen, olvasmányosan. A másik: Czeizel évtizedek óta hangoztatja, ami egyébként köztudott, hogy Magyarországnak lényegében egyetlen, hatalmas természeti kincse van, az emberi tehetség.
Sajnos – teszem hozzá – például a föld mélyéről bányászható kincsek feltárásában és hasznosításában mintha mindig is több igyekezetet mutatott volna ez a haza, mint a fejekben és lelkekben található kincsekében.
A versimádó, művészetértő, az ismeretterjesztés valamennyi formájában járatos, világszerte ismert tudós számára itt zárul be a kör. Ahhoz a következtetéshez vezet minden munkája, szava, sora, hogy ezt a kincset felfedezni, előhívni, „kibányászni”, csiszolni és az egész nép javára gyümölcsöztetni – kötelesség. Ez az ő hazafisága.
Az olvasó kedvében járván az irodalomjegyzékekben és illusztrációkban gazdag kötet végén 15 rövid, közérthető pontban összefoglalja a kutatásaiból levont következtetési lényegét.
A Galenus Kiadó érzékelhető ügyszeretettel (dr. Szarvasházi Judit szerkesztésében) gondozta a könyvet, amely nagyon megéri az árát, mert a külsejével is (!) minden könyvtárnak reprezentatív darabja lehet.
