"Háború után vagyunk. Az ország romokban, kő kövön nem maradt, falak és lelkek porig tiporva. Csak a vak Király hisz még a ragyogó palotában, a gazdag országban. Vak hitét állítja szembe a pusztulással, s a pusztulást hordozó Kísértővel, az ördögi Lovaggal" - a színház által megfogalmazott szinopszis Dürer-rézkarcra hasonlít. És az előadás hangulata is: "Dürrenmatt ritkán játszott drámája a néma hitet szembesíti egy hitetlen, jövőtlen idővel, és szorongva kérdezi, mi lehet az emberi válasz a szakadék fölött billegő világ kihívásaira: a kettészelt tornyokra, az áradatban fuldokló civilizációra, a fanatizmus tébolyára?" A kérdés jó, bár némileg azt feltételezi, hogy voltak korok, amikor nem az Apokalipszist lehetett látni az ablakból. Az utcákon ugyanis mindig a Végítélet szakmunkásai uralkodtak, de az ég felé pillantva éppen az ő végességük igazolódott.
Dürrenmatt azért választja 1947-ben drámája cselekményeként a német vallásháborúkat, hogy a II. világháborúról fessen képet: mit lehet tenni, ha minden elveszett. Nem csupán a ház omlott össze, de az a remény is megsemmisült, hogy érdemes házat építeni. Nem csupán az embereket ölték meg, hanem az is kérdésessé vált, érdemes-e élni bármiért is.
A birodalmát vesztett királlyal, aki egy betegség után felépülve, vakon mit sem tud az aktuálpolitikai változásokról, fia elhiteti, minden változatlan. Áll a vár, melynek udvarán sürög a tengernyi nép, a trónteremben pedig bölcs tanácsokkal segítik felelős főurak az uralkodót. Pedig hol vár állott, most kőhalom, az udvaroncok helyén alig lézeng valaki, se főurak, se trónterem. S ebbe az illúziókkal teli világba megérkezik az ellenséges tábornok, Negro da Ponte (Seress Zoltán), hogy a vak királyt pusztulásba taszítsa: bevonja egy olyan játékba, melyben menekülni kell. A király (Dráfi Mátyás) pedig végigmegy a stációkon, s a színjátékban elveszíti mindazt, ami már rég nem az övé. Elhinni látszik, hogy most lett oda az ország. Megöleti saját fiát, majdnem azért, amit elkövetett. Meghalt a lánya, majdnem úgy, ahogyan képzeli. Minden csak egy kicsit történt másképp. És aztán a poén a végén, amin nehéz lenne nevetni: kiderül, hogy az uralkodó számára szerep volt csupán, hogy nem ért semmit abból, ami körülötte történik. Dürrenmatt hősei Pirandello köpönyegéből bújtak elő.
Maga a probléma a megírás idején időszerűbb volt, mint ma. Talán megtanultunk együtt élni a kérdéssel, és ez már a válasszal is felér. Az nem lehet, hogy... Nyugodj meg, lehet. Ez az egészséges pesszimizmus az oka, hogy 2005-ben a művészet eredendő kettőssége, a valóság és az illúzió viszonya fontosabbnak tűnt a Bárka előadásában, mint a moralizálás. Hol végződik az illúzió és hol kezdődik a hazugság? Czajlik József rendezése legjobb pillanataiban erre kérdez rá. Ám ahol az előadás azt gondolja, hogy a színház leleplezheti a világ kegyetlenségét, az feleslegesnek hat. A barbár törzsfő, amint megalázza a szelíd herceget, ma inkább szól az 1947- es döbbenetről, mint napjaink rémületéről. Most ugyanis jobban rettent egy döglött madár, mint a világ kegyetlen értelmetlensége. Übü királyt szinte megszerettük, a vadkacsák lettek gyanúsak.
